Immigration office, Mosolygó part és a küzdelem
A vendéglátóimhoz képest korán
ébredtem, megreggeliztem, aztán Sarjo eljött értem és elindultunk az
Immigration Office-ba (Bevándorlási Iroda), hogy elintézzük a vízumomat.
Tömegközlekedéssel elmentünk a mezőgazdasági irodába, ahol a bátyja dolgozik,
hogy az ő kocsijával menjünk Banjulba. A kocsihoz sofőr is jár, ha valakinek
kocsija van, az azt jelenti, hogy sofőrként dolgozik is. Itt nem tudom, hogy a
kocsi kié volt, mindenesetre volt sofőrünk, akit ki kellett fizetni. Út közben
végre lett netem, belebújtam a telefonomba, le kellett adni az életjeleket, meg
mindenki faggatott, hogy milyen a hely, hogy érzem magam. Megérkeztünk
Banjulba, a városhatárnál fegyveres őrök ellenőrzik az autókat, de csak
lelassítottunk, bekukucskáltak és mentünk is tovább. A belvárosban áthaladtunk
a kocsival a diadalív alatt, ez a város egyik látványossága, van mellette egy
tribün szerűség is, sok székkel, gondolom nemzeti ünnepségeknél ide gyűlnek
össze az emberek. A bevándorlási irodában dolgozik Sarjo sógora, őt kerestük
meg, ő felel a határvédelemért. Protekció, meg helyi kapcsolat nélkül elég
nehéz lenne ezt a procedúrát végig járni, én nem is értettem teljesen, hogy
milyen leveleknek milyen szervezeteken kell átmenni. Az egyik egyenruhás
kérdezte honnan származom, mondtam, hogy Magyarország. „Á, az az ország ahol kriminalizálják a betelepülőket? Vajon a
gambiai vendéglátód is el tudna menni Magyarországra úgy, ahogy te most itt
vagy? Hogy van ez? Mi ingyen adunk vízumot, ti meg lezárjátok a határokat?”
Mondtam, hogy a miniszterelnök nem a barátom, nem értek vele egyet és nem tudok
vele mit csinálni. Mivel nem saját vállalkozást akarok csinálni Gambiában meg
nem nyaralgatás céljából kell a vízum, hanem mert önkéntes munkát szeretnék
végezni, amire meghívtak, nem nagyon talált rajtam fogást a tiszt, de sokáig
kukacoskodott. „Nyissátok ki a
határaitokat, különben legközelebb te sem jöhetsz ide csak úgy.” - bökte
oda búcsúzóul. Rajta kívül mindenki nagyon udvarias és segítőkész volt. Végül
nem sikerült elintézni a tartózkodási engedélyt, de a tandemtársamnak is kell a
papír, majd együtt egy füst alatt letudjuk. Gambiába európaiként az országba
lépéskor 28 napos turista vízumot adnak, ha valaki hosszabb ideig akar maradni,
tartózkodási engedélyt kell kérni, ezt az Immigration Officeban lehet megtenni,
kel hozzá útlevél meg 2 igazolványkép. A bevándorlási iroda körül vannak
bodegák, ahol lehet fotót csináltatni.
A Bevándorlási Irodából visszamentünk Haddy-ékhoz,
marhapörkölttel vártak minket, ami nagyon hasonló a magyar pörkölthöz, szaftja
van, kicsit csípős is, csak ők paradicsomszósszal készítik és rizzsel eszik.
Púposan megpakoltak egy tányért, kb. 2 férfias adaggal, és letették elém, hogy
akkor ezt meg kéne enni. Nem tudom, meddig fog tartani ez a libatömő
hozzáállás, igyekszem tartani a tempót, de remélem később majd úgy és annyit
eszünk amennyit szeretnénk. Minden nagyon finom, csak ez a nyomás még nekem is
sok. Az estebéd közben Sarjo megemlítette, hogy pénteken lesz egy
tehetségkutató verseny a faluban, különböző kategóriákban, és hogy kéne
csinálni hozzá egy szórólapot, meg tudom-e csinálni. „Rendben, holnapra kész lesz.” Délután Haddy-ék kivittek megmutatni
a tengerpartot. Gambia strandjait „Mosolygó part”-nak hívják, és az emberek
mentalitásából ez telesen érthető is. Az útra Haddy popcorn-t készített,
papírlapokból tölcséreket formázott, mindenkinek volt egy teli papírkája. Ők
cukorral szórják meg a forró popcorn, én sóval kértem. A maradékomat megkóstolta
Haddy, monda, hogy így még nem próbálta, de ízlik neki. A parton sétáltunk
egyet, elég kihalt volt, az éttermek, hotelek és bodegák zárva voltak, a szezon
novembertől tavaszig tart, ilyenkor csak a helyiek járnak ki, amikor nem esik
az eső, fociznak, esetleg edzenek. A strandolás/fürdés itt sem divat. Én
nézegettem a hullámokat, hogy túl kicsik lennének szörfözéshez, Haddy kérdezte,
hogy be mernék-e menni ebbe a vízbe, mert ő fél tőle. „Persze” – mondtam. Sétáltunk
egyet, fotózkodtunk a parton, egy pasi a lovát akarta bérbe adni, hogy elvisz
minket lovagolni, de csak képeket csináltunk a lóval. Kicsi Ibrahim-ot
feltettük a lóra, hogy ő menjen, de nagyon félt, inkább nem erőltettük. A séta
után hazamentünk, bezárkóztam a szobába, hogy megcsináljam a szórólapot, de annyira
izzadtam, hogy előbb elmentem zuhanyozni, meg kihasználva a frissen szerzett
internetet újra elvesztem a válaszolgatásban. Ahogy a fürdő küszöbén ücsörögve
pötyögtem a telefonon, megláttam, hogy valami mozog. Mintha a szőnyeg mintája
mozdult volna meg, először azt hittem csak én képzelek oda valamit, aztán
megláttam egy tenyér méretű (Kb 8 cm átmérőjű, de legalább vékony lábú) pókot. „Üdv a trópusokon.” Felugrott bennem az
adrenalin, felkaptam a cipőmet és elkezdtem üldözni. Természetesen nem
sikerült, a pók bemenekült Haddy 20-30 párból álló cipőkollekciójából
felhalmozott kupacba. Kihasználva az internetet elkezdtem keresgélni, hogy
milyen pók lehetett. Találtam egy listát, „A 8 leghalálosabb pók Gambiában”.
Kisbarátunk szerencsére nem volt benne ebben a toplistában, úgyhogy gondoltam
nagy baj nem lehet. Cserébe olvastam mindenféle rettenetről, hogy milyen
rovarok és paraziták, hogyan raknak petéket az ember bőre alá. „Nonszensz, ezt abba kell hagyni, ezek
extrém kivételek!” – nyugtattam magam. A nagy ijedség után gondoltam
megvacsorázok, kimentem a szobából és megmelegítettem az ebédem maradékát, ami
még mindig termetes adag volt, közben alkudoztam Haddy-val, hogy ne tegyen rá
plusz rizst. Vacsora közben elmeséltem neki, hogy egy hatalmas pók van a
szobában, szemmel láthatóan nem nagyon hitt nekem, szerintem csak azt gondolta,
hogy úgy általában nem találkoztam pókokkal és félek tőlük. „Jaj ezek nem bántanak” – persze, hogy
nem… , de ez akkora volt, hogy azon gondolkodtam, hogy megtartom háziállatnak,
fogselyemből csinálok neki kis pórázt, meg kap a nyakába egy kis csengettyűt.
Haddy bejött a szobába a kis kézi seprűvel meg egy kislapáttal, levadászott egy
aprócska pókot, majd megkérdezte, hogy ez volt-e az. Mondtam, hogy nem, de
hagyjuk, biztos nem bánt, és majd valahogy megbarátkozok az új lakótársammal. Leültem,
hogy megcsináljam a szórólapot, de nem hagyott nyugodni, hogy körülöttem
portyázik a kis háziállatom. Felkeltem, éreztem, hogy csak az egyikünk élheti
túl az estét. Elkezdtem körülnézni az elemlámpával és felforgatni a dolgokat,
végül megtaláltam, természetesen a hátizsákomból szaladt ki. Csak egy dobásom
volt, ha megint eltűnik, nem fogom tudni elkapni, összeszedtem minden
vadászösztönt és a földhöz csaptam a cipőm. Talált! Kinyiffanva akkorára húzta
össze magát, mint egy nagyobb gesztenye. Felemelt karokkal ugrálva mentem ki a
szobából, hogy elújságoljam Haddy-nak a diadalt. Egy kislapáttal kivitte a
pókot – „Hát ez tényleg nagy darab volt.”
Végre nyugodtan tudtam dolgozni, hajnal 3-4-re lettem kész a szórólappal,
nem akartam másnapra hagyni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése