Partnerlátogatás és bevásárlás
Sarjo és Isha reggel 8-ra jött
értünk, bementünk a városba, hogy bemutassanak minket a partnerszervezeteknek.
Egyrészt mi is megismertük, hogy kikkel dolgoznak, milyen más csapatok vannak
hasonló témában, illetve honnan jön a támogatás, másrészt meg fel lehetett
vágni a fehér gyakornokokkal. A buszon út közben felosztottuk, hogy ki miről
fog beszélni. Sarjo bemutatta a szervezetet, mert ki tudja, emlékeznek-e rájuk,
Dilfuza az aktivitásokról beszélt, azaz a kertről, faültetésről, és a többi
korábbi projektről, például a piac-építésről. A piac annyit tesz, hogy vannak
asztalok, és van felettük egy kis nádtető, így az árusok nem a napon meg az
esőben ácsorognak a faluban. Több ilyen kis piac van a faluban, de a Kapongha
kerületben csak az az egy, amit a szervezet épített. Nekem a GLEN-ről kellet
pár szót szólnom, de annyira hivatalos volt a szöveg, hogy inkább felolvastam,
így legalább rövid volt a mondanivalóm, és nem hagytam ki semmi fontosat. Isha
nem igazán beszélt, amúgy is csendes típus. Az első utunk az NYC-ba (National
Youth Council, azaz Nemzeti Fiatalok Tanácsa) vezetett. Ez a szervezet felelős
minden fiatalokat érintő fejlesztésért, illetve minden sporttal kapcsolatos
dologért. Az iroda Birkamában volt, a buszmegállótól jó sokat gyalogoltunk, a
táskám marha nehéz volt cipeltem a laptopom, meg az alvós cuccom egy külön
táskában, amiben volt neszesszer, ruha, a kis vékony hálózsákom, szúnyogháló,
és még pár apróság. Tudtam, hogy nap végére le fog szakadni a vállam. A séta
után megérkeztünk az irodába, bekopogtunk az egyik ajtón, egy kedves fiatal nő
nyitott ajtót. Leültünk, elmondtuk a mondókánkat. A hangulat barátságos, de ugyan
akkor távolságtartóan hivatalos, volt. A végén csináltunk egy csoportképet.
Első állomás pipa, mehetünk tovább. A második állomásunk az Erdészeti
Minisztérium volt, innen kap a szervezet például facsemetéket a faültetéshez.
Itt is lenyomtuk a kötelező köröket, majd Dilfuza elkezdte kérdezgetni a
hivatalnokot. Egy-két kérdést nem teljesen értett, például nem tudta, mi az az
elsődleges erdő (olyan erdő, amiben soha nem volt semmilyen emberi
beavatkozás). Utólag kiderült, hogy ilyen Gambiában egyáltalán nincs,
valamilyen szinten minden erőt karbantartanak, vagy van valamilyen erdészeti
beavatkozás. A beszélgetés után kimentünk a kertbe, itt volt a faiskola,
ahonnan a facsemetéket osztogatják különböző szervezeteknek. Voltak köztük haszonnövények is, például
kesu, banán, mahagóni és egyebek. Az
egyik nagyobbacska fán nagy denevérek csüngtek, beugrott, hogy biztos ezek azok
a nagy gyümölcsevő denevérek, amik az állatkertben is vannak, és ahogy fejjel
lefelé lógnak, rettentő mókásan lógatják a hímek a teljesen humanoid kis
péniszüket. Ezeket nem láttuk ilyen közelről, de a fejemben láttam magam előtt,
ahogy lógatják a lógatni valót.
Az erdészet után az első számú
partnerszervezetet, a GYIN-t (Globan Youth Innovation Network) látogattuk meg,
ez egy nemzetközi szervezet, és ők a gambiai kirendeltség. Ez bent van a
városban. Amikor azt írom, hogy „a városban”, az Banjul és környékét jelenti,
leginkább a Birkama Highway-en közlekedtünk, és mindig máshol szálltunk le,
attól függően, hova mentünk. Ezen az úton van a reptér, az Abuko Nemzeti Park,
majd Serrekunda, és legvégül Banjul belvárosa. A GYIN irodája Serrekunda előtt
van kicsivel. Egy emeleti irodába mentünk fel, a földszinten gyerekek voltak,
amikor megláttak kiabálták a „toubab”-ot. A konferenciateremben ült kb 6-8
ember, köztük a másik GLEN-es tandem,
Tim Németországból és Paulina Lengyelországból. Érdekes volt itt látni
őket, utoljára Csehországban találkoztunk velük a felkészítő tréningen,
örültünk egymásnak, öleléssel köszöntünk, mintha ezer éves barátok lennénk. A
többi ember között is voltak ismerős arcok, ketten ott voltak a tehetségkutatón
Bulock-ban. A hivatalos szöveg egy részét nekik is elmondtuk, szerencsére a
GLEN-t nem kellett bemutatni, hiszen nekik is voltak gyakornokaik, de a
tervezett aktivitásokat nekik is elmondtuk. Utána a GYIN főnöke is mondott pár
szót, elmondta, hogy épp egy meghívón dolgoznak egy rendezvényre, ami azt
jelentette, hogy a 8 ember közösen ír egy darab dokumentumot. Jobb módja nincs
is az emberi erőforrások pazarlásának, de ők ezt büszkén mondták, hogy mindent
együtt csinálnak. Kérdően néztünk Tim-re és Paulinára, hogy ez tényleg így
van-e mondták halkan a háttérben, hogy igen, amikor közös munka van, reggel
beülnek, úgy csinálnak mintha dolgoznának, aztán délután 4-kor hazamennek. A
bemutatkozó kör után mi is elővettük a laptopokat, elkezdtünk a saját
dolgainkon dolgozni. Ebédidőben kimentünk egy közeli kis étterembe a GLEN-es
pajtásokkal, megbeszéltük, hogy eddig kinek milyen kalandja volt. Meséltünk
nekik a falusi körülményekről, a fogadóünnepségről, koszról, az áramütésről, a
földmunkáról. Ehhez képest ők városi komfortban éltek, volt rendes
fürdőszobájuk melegvízzel, a lakás bútorozott volt, és volt a közelben rendes
nagy bolt, étterem, és minden egyéb. Ehhez képest Tim már egyszer elkapott egy
fertőzést, amivel kórházba is került, de állítólag meglepően jók voltak a
körülmények, és hamar meggyógyult. Azóta megrögzötten használja a
kézfertőtlenítőt. Amikor kimentünk az irodából, kezet fogtam egy kisgyerekkel, „Na, most nyomhatod újra a
kézfertőtlenítőt.” – mormolta nevetve. Mondtam, hogy eddig sem használtam,
és majd akkor fogom csak, ha már leültünk enni. Így négyen már úgy éreztem az
utcán, hogy kész turistacsoport vagyunk, és az emberek úgy is viselkedtek
velünk. Leszólítottak, és vagy el akartak adni valamit, vagy csak simán pénzt
akartak kérni. Az étteremben curry-s sült rizst és csirkét ettünk, nem volt
valami nagy szám, de a falusi minimalista tojás-rizs menü után ez királyi
lakomának tűnt. Ebéd közben licitáltunk a történetekkel, kinek volt vadabb
élménye, persze a városiak labdába sem rúghattak, pár egy meredek esetük nekik
is volt, matracot akartak venni, és az egyik matrac, amit választottak véres
volt, szóval majd ha mi is veszünk matracot, érdemes leellenőrizni, mi van a
huzat alatt. A GYIN irodájával szemben van egy kisbolt, amit indiaiak visznek,
itt vettünk pár apróságot, meg a szomszédjában volt egy telefonos iroda. Itt
megvettem a legnagyobb csomag, 12 gigás internetet, végre lehetett pancsolni a
biteket. Az iroda után Sarjo elment a saját szállására, mi hárman Ishával meg
elmentünk szupermarketbe. A bolt közel volt a turista negyedhez és a strandhoz,
és Dilfuza még egyáltalán nem látta a tengerpartot, így kimentünk a partra.
Kicsit élveztük a szelet, néztük a hullámokat, meg csináltunk pár képet, és
mentünk tovább a boltba. Bevásárlás után Haddy-hoz mentünk, nála töltöttük az
éjszakát. A lányok felháborodva beszélgettek valamiről, megkérdeztük mi a téma.
Elmesélték, hogy az egyik rokonuk, egy ötvenes pasi el fog venni feleségül egy
15 éves lányt. A pasinak már van egy felesége, plusz „megörökölte” a bátyja
feleségét, azaz ő is vele él, de vele nem élnek házaséletet, és most a két
asszony mellé lesz egy kamasz feleség is. Haddy-val sokáig beszélgettünk a nők
helyzetéről, hogy sok lány fiatalon megházasodik, pedig jogilag 18 éves korig
tilos lenne. Ha valaki megházasodik, teljes mértékben a férjének és a
házimunkának van alárendelve, szinte esélyük sincs a nők nagy részének tanulni
vagy saját karriert építeni. A beszélgetés után kihasználtuk, hogy van
fürdőszoba, jót zuhanyoztunk, Dilfuza lefeküdt aludni, én meg elkezdtem az
internettel küzdeni. Egy nagy, majdnem egy gigás fájlt kellett feltöltenem,
több órát írt a feltöltésre. Sebaj, gondoltam, letiltottam mindent, hogy a gép
ne aludjon el, és ott hagytam éjszakára, hajnal 1-2 körül lefeküdtem aludni.
Reggel 6-7 körül kimentem mosdóra, és láttam, hogy a feltöltés nem sikerült.
Leellenőriztem az adatforgalmamat a telefonon, a 12 gigából 9 eltűnt. Rettentő
mérges voltam, a net drága volt, kb 10 ezer forint értékű, egy este alatt
elment a nagy része, és még a feltöltés sem sikerült. Visszafeküdtem aludni,
bár nem volt könnyű ezzel az idegességgel aludni. Délelőtt Sarjo már akkor
telefonált, amikor majdnem ott volt Haddy-nál, de Haddy megmondta, hogy majd
várni fog, mi csak készülődjünk nyugodtan. Amíg szedelődzködtünk, nem tudtuk,
hogy veszekednek, vagy Sarjo mérges, amiért nem vagyunk még kész, de elég
hangosan és zaklatottan beszéltek. Mikor kimentünk, megkérdeztük mi a gond, de
kiderült, hogy csak arról beszélgettek, hogy amikor ünnepek vannak, például
augusztusban a Tabaski, és mindenki vidékre utazik meglátogatni a rokonait,
drágábbak a buszjegyek, és ez pofátlanság. Sarjo azt mondta, az embereknek a
saját kezükbe kell venni a problémát, mert a politikusok úgysem csinálnak
semmit, és a rendőröknél kéne reklamálni az extra jegyárak miatt.
Összeszedtük magunkat, és miután
elmeséltem a szerencsétlenségemet az internettel, elhatároztuk, hogy bemegyünk
a netes cég központi irodájába, hátha tudnak valamit kezdeni az üggyel, illetve
itt akartunk a szervezetnek is netet venni a kis hordozható wifi-s kütyümbe. Az
út hosszú volt, és Sarjo szeret spórolni a buszjeggyel, ami félórás sétákat
jelent. Alapvetően szeretek sétálni, de a tűző napon, a forgalmas poros út
mellett, a nehéz hátizsákkal ez nem esett olyan jól. Megérkeztünk az irodába,
közölték, hogy a gépem azt hitte korlátlan interneten van, és minden frissítést
letöltött, és ezzel nem tudnak mit csinálni, tiltsam le a frissítéseket.
Megvettem a 12 gigás csomagot újra, de az ügyintéző látta, mennyire el vagyok
keseredve, adott egy gigát ingyen ajándékba, és használhattam kicsit az iroda
wifijét is. Onnan nagyjából egy óra alatt végre sikerült elintéznem, amit
kellett. Elindultunk visszafelé Haddy-hoz felvenni a többi cuccunkat, persze
most is sétáltunk. A sok séta azért sem volt érthető, mert alapvetően siettünk,
aznap meg akartunk venni egy csomó mindent a faluba, hogy kicsit jobban fel
legyen szerelve a házunk. Miután visszaértünk Haddy-hoz, ott volt még egy pasi
a házban, Haddy-ék lánytestvérének a férje. Állítólag sokat veszekedtek, és
voltak problémáik. A nő összepakolt és eltűnt, a férj Haddy-nál kereste a
felségét, de a lányok nem tudták, hol lehet a nő, a telefonja ki volt
kapcsolva. „Ezért nem mernek a nők férjhez
menni” – mormolta Haddy, amikor bejött a szobánkba, és ezzel valószínűleg
az előző esti beszélgetésünkre is utalt. Haddy-nál gyorsan ettünk, a hűtőből
használtunk pár tojást, amiért Sarjo leteremtett minket, hogy „Haddy azt a vállalkozásához használja,
kértetek rá engedélyt?”. Nem értettük ezt a fajta szigort, Haddy mindig
mondta, hogy érezzük magunkat otthon, és használjunk bármit bátran. Sarjo-ból
néha kibuggyant az atyai „majd én megmondom, hogyan kell viselkedni”
mentalitás, ami kicsit sértő volt. A netes cég irodájában is rám szólt, hogy „Megköszönted, hogy használhatod a netet?
Menj oda és köszönd meg!”. Hiába köszöntem már meg, egyszerűbb volt
visszamenni, mint nekiállni kötekedni. Délután 4 körül indultunk vásárolni, tudtuk,
hogy nagyon rohanós lesz. Az egész naposra tervezett bevásárlásra volt 1-2
óránk, ráadásul a visszaútra Sarjo szerzett egy kocsit kölcsönbe a bátyjától,
aki a Nema-ban dolgozik, de a sofőrnek időben vissza kellett érnia, így miatta
még jobban rohannunk kellett. A 14 tételből álló listánkról 3-at sikerült
megvennünk, lett matracunk, ventilátorunk, és kis műanyag bögrénk a fürdéshez,
amivel a vödörből lehet meregetni a vizet. Nem volt idő válogatni, bementünk az
első boltba, ahol volt matrac „Ez jó
lesz?” Jó.” – és már indultunk is. A kölcsön-kocsi egy pick-up volt, a
platójára felpakoltuk a kajákat, amiket a szupermarketben vettünk előző este, a
ventilátort, és a matracokat. Már félúton lehettünk a faluba, amikor a matracok
egyszer csak elszabadultak és lerepültek a platóról. Megálltunk, a sofőr és
Sarjo kiszálltak, összeszedték, és egy madzaggal felkötötték a kocsira. Így sem
tűnt túl stabilnak, de kibírta az utat. Este még kitakarítottuk a szobánkat,
meg letörölgettük a matracokat, amik jó porosak voltak, a boltban mindenféle
huzat nélkül árulták őket. Este hulla fáradtak voltunk, de végre pihentetően
tudtunk aludni, a ventilátorral volt levegő, és a matracok is nagyon
kényelmesek voltak, kivételesen nem volt szenvedés az elalvás, és sokkal
kipihentebben is ébredtünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése