2018. november 20., kedd

Elvarratlan szálak

Először is elnézést mindenkitől, aki lelkesen olvasta a blogot, illetve olvasta VOLNA, ha szorgalmasan írogattam volna. Sajnos túl optimista vállalás volt, hogy napi egy-két órát írásra tudjak szánni, főleg úgy, hogy semmi tapasztalatom nincs benne. Még sokáig írtam magamnak kis jegyzeteket, hogy "majd ha lesz időm" kifejtem részletesen egy bejegyzésben, de egy idő után behozhatatlan lemaradásba kerültem.
Sok nehézség és kaland volt, amiknek csak egy kis részét írtam itt le, de összességében nagyon pozitív élmény volt Gambiában lenni! Persze biztos utólag az idő is megszépíti az élményeket, de őszintén nem emlékszem olyan helyzetre, ahol kétségbe lettem volna esve, vagy úgy éreztem volna, hogy valamit ne tudnánk megoldani.
A pozitív összhanghoz sokat hozzáad az is, hogy sok mindent tanultam, és itt most nem óriás életbölcsességekre gondolok, hanem apróságokra, meg nézőpontbeli változásokra. Így pár sorban nem tudnám összefoglalni, hogy milyen tanulságok voltak számomra, de a teljesség igénye nélkül egy pár példát megpróbálok leírni.
Az egyik ilyen hozzáállásbeli különbség, hogy nem nagyon van olyan helyzet, amit így vagy úgy ne lehetne megoldani kisebb-nagyobb kompromisszumokkal, és ebből fakadóan teljesen felesleges előre aggódni vagy pánikolni. Ezt a "majd lesz valahogy" mentalitást a helyiek egészen extrém szinten művelték, és néha túlzóan optimistán álltak egészen kétségbeejtő szituációkhoz is. Nekünk ez sokszor frusztráló volt, hogy rendszeresen kiléptünk a realitás kereteiből, (amikről idegen környezetben ráadásul nem tudtuk, hogy hol vannak), de valahogy végül tényleg minden "lett valahogy". Ehhez képest óriási kontraszt visszajönni Magyarországba, ahol a negatív károgás nemzeti sport, akár abban a kategóriában indulunk, hogy előre aggodalmaskodjunk valamin, akár utólag sajnálkozzunk, hogy mi hogyan romlott el, és "mi lett volna ha".
A helyiek hozzáállása mellett Dilfuza is sokat segített abban, hogy rám ragadjon ez a pozitív hangvételű problémamegoldás, ami részben szerintem az ő személyiségének köszönhető, részben annak, hogy nagyon jól összecsiszolódtunk és rettentő jól kijöttünk. Amikor valami szörnyen idegesített minket, vagy semmi sem alakult úgy, ahogy azt szerettük volna, megpróbáltuk humorral kezelni, és emiatt a legtöbb helyzetben nagyon jól szórakoztunk. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem vettünk tudomást negatívumokról, vagy ne beszélgettünk volna sokat arról, hogy mi hogyan rossz, csak valahogy az egész mentes volt a kétségbeeséstől. Inkább objektíven próbáltuk felosztani a problémákat olyan kupacokra, hogy mi az, amin reálisan tudunk változtatni, és mi az, amire semmilyen ráhatásunk nincsen és egyszerűen el kell engedni.
Ehhez a gondolathoz kapcsolódóan azt látom, hogy itthon a legtöbb probléma csak a fejünkben létezik, és a napi problémák egy nagyobb skálán teljesen eltörpülnek, szóval kár a drága idegeket elpazarolni rá, a mentális jólét ennél sokkal fontosabb, és azt hiszem hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni! Meg úgy egyáltalán, nem feltétlenül kell mindenre úgy tekinteni, mint probléma, úgy is fel lehet fogni, hogy kihívásról, feladatról, vagy átmeneti körülményről van szó, amihez ki tudjuk alakítani a saját viszonyunkat.
Lehet, hogy elcsépelten fog hangzani, de ami még szembetűnő volt, az a klímaváltozás, és hogy ennek mennyire ki vannak szolgáltatva az emberek. Évről évre változik az időjárás, és egy európai városban ebből valószínűleg csak annyit érzékelünk, hogy másképp kell öltözni, de itt az emberek nagy része sokkal közelebb él a természethez. Aki nem turizmusból él, az első sorban mezőgazdasággal foglalkozik, és azok a modellek, amik évekig működtek, már nem hoznak termést. Sokan nagyon kötődnek a tradíciókhoz, nem olyan egyszerű újdonságokat bevezetni, illetve a hosszú távú megoldások háttérbe szorulnak egy olyan helyen, ahol mindenki napról-napra él, és olyan dologba nem nagyon hajlandóak energiát fektetni, ami nem térül meg azonnal.
A "szemét-helyzet" szintén sokkal szembetűnőbb volt itt, mint otthon, ami nyilván annak is köszönhető, hogy Gambiában a szemét kezelése katasztrofális állapotokban van, leginkább nem létezik. Így minden sokkal inkább az arcunkban volt, de arról ne feledkezzünk meg, hogy azért mert nem látjuk a szemetet, attól még VAN, és nem szűnik meg létezni. Bárhol a világon, amikor kidobok valamit, akkor az valójában nincsen "KINT", minden ugyan azon a golyóbison marad, amin élünk, maximum mindenhol kicsit másképp zsonglőrködnek vele az emberek, de az újrahasznosítás illúziója szerintem nem megoldás. Nem tudom még, hogy mit és hogyan fogok tudni megváltoztatni a saját életemben ezzel kapcsolatban, de talán a tudatosság az első lépés. Elég parodikus és ellentmondásos volt az a helyzet a faluban, amikor mi kezdeményeztünk szemétszedést, de mindeközben mi termeltük a legtöbb szemetet. Az átlag ember nem nagyon vett csomagolt termékeket, egyszerűen abból fakadóan, hogy drága. Sokkal több mindent újrahasznosítottak, mint mi, és alapvetően kevesebb dolgot birtokoltak az emberek. Ami minden háztartásban volt például, az a rizs, amit nem egy kilós műanyag zacskókban vesznek meg, hanem ötven kilós zsákokban, és utána a zsákot tovább használják a mezőgazdaságban, új dolgokat varrnak belőle, vagy eladják. A húst, amit megesznek, felnevelik, és a zöldséget/gyümölcsöt ha nem is termelik meg, de biztos, hogy csomagolás nélkül jut el ahhoz, aki megeszi. Ruhát nem kidobnak, hanem tovább adnak, és még sorolhatnám.
Láthatóvá vált számomra, hogy az "európai típusú" életmód miért annyira káros, és emiatt valószínűleg nehéz lesz visszailleszkednem, de ez is csak egy új kihívás! Sokat tudnék még írni, de személyesen remélem majd sokakkal tudok beszélgetni!
Jó itthon, de ugyan olyan jó úton lenni, szóval remélhetőleg lesz még miről beszámolni!

Elvarratlan szálak

Először is elnézést mindenkitől, aki lelkesen olvasta a blogot, illetve olvasta VOLNA, ha szorgalmasan írogattam volna. Sajnos túl optimista...