2018. augusztus 17., péntek

2018. 07. 24-25. Kedd, Szerda


Partnerlátogatás és bevásárlás

Sarjo és Isha reggel 8-ra jött értünk, bementünk a városba, hogy bemutassanak minket a partnerszervezeteknek. Egyrészt mi is megismertük, hogy kikkel dolgoznak, milyen más csapatok vannak hasonló témában, illetve honnan jön a támogatás, másrészt meg fel lehetett vágni a fehér gyakornokokkal. A buszon út közben felosztottuk, hogy ki miről fog beszélni. Sarjo bemutatta a szervezetet, mert ki tudja, emlékeznek-e rájuk, Dilfuza az aktivitásokról beszélt, azaz a kertről, faültetésről, és a többi korábbi projektről, például a piac-építésről. A piac annyit tesz, hogy vannak asztalok, és van felettük egy kis nádtető, így az árusok nem a napon meg az esőben ácsorognak a faluban. Több ilyen kis piac van a faluban, de a Kapongha kerületben csak az az egy, amit a szervezet épített. Nekem a GLEN-ről kellet pár szót szólnom, de annyira hivatalos volt a szöveg, hogy inkább felolvastam, így legalább rövid volt a mondanivalóm, és nem hagytam ki semmi fontosat. Isha nem igazán beszélt, amúgy is csendes típus. Az első utunk az NYC-ba (National Youth Council, azaz Nemzeti Fiatalok Tanácsa) vezetett. Ez a szervezet felelős minden fiatalokat érintő fejlesztésért, illetve minden sporttal kapcsolatos dologért. Az iroda Birkamában volt, a buszmegállótól jó sokat gyalogoltunk, a táskám marha nehéz volt cipeltem a laptopom, meg az alvós cuccom egy külön táskában, amiben volt neszesszer, ruha, a kis vékony hálózsákom, szúnyogháló, és még pár apróság. Tudtam, hogy nap végére le fog szakadni a vállam. A séta után megérkeztünk az irodába, bekopogtunk az egyik ajtón, egy kedves fiatal nő nyitott ajtót. Leültünk, elmondtuk a mondókánkat. A hangulat barátságos, de ugyan akkor távolságtartóan hivatalos, volt. A végén csináltunk egy csoportképet. Első állomás pipa, mehetünk tovább. A második állomásunk az Erdészeti Minisztérium volt, innen kap a szervezet például facsemetéket a faültetéshez. Itt is lenyomtuk a kötelező köröket, majd Dilfuza elkezdte kérdezgetni a hivatalnokot. Egy-két kérdést nem teljesen értett, például nem tudta, mi az az elsődleges erdő (olyan erdő, amiben soha nem volt semmilyen emberi beavatkozás). Utólag kiderült, hogy ilyen Gambiában egyáltalán nincs, valamilyen szinten minden erőt karbantartanak, vagy van valamilyen erdészeti beavatkozás. A beszélgetés után kimentünk a kertbe, itt volt a faiskola, ahonnan a facsemetéket osztogatják különböző szervezeteknek.  Voltak köztük haszonnövények is, például kesu, banán, mahagóni és egyebek.  Az egyik nagyobbacska fán nagy denevérek csüngtek, beugrott, hogy biztos ezek azok a nagy gyümölcsevő denevérek, amik az állatkertben is vannak, és ahogy fejjel lefelé lógnak, rettentő mókásan lógatják a hímek a teljesen humanoid kis péniszüket. Ezeket nem láttuk ilyen közelről, de a fejemben láttam magam előtt, ahogy lógatják a lógatni valót.
Az erdészet után az első számú partnerszervezetet, a GYIN-t (Globan Youth Innovation Network) látogattuk meg, ez egy nemzetközi szervezet, és ők a gambiai kirendeltség. Ez bent van a városban. Amikor azt írom, hogy „a városban”, az Banjul és környékét jelenti, leginkább a Birkama Highway-en közlekedtünk, és mindig máshol szálltunk le, attól függően, hova mentünk. Ezen az úton van a reptér, az Abuko Nemzeti Park, majd Serrekunda, és legvégül Banjul belvárosa. A GYIN irodája Serrekunda előtt van kicsivel. Egy emeleti irodába mentünk fel, a földszinten gyerekek voltak, amikor megláttak kiabálták a „toubab”-ot. A konferenciateremben ült kb 6-8 ember, köztük a másik GLEN-es tandem,  Tim Németországból és Paulina Lengyelországból. Érdekes volt itt látni őket, utoljára Csehországban találkoztunk velük a felkészítő tréningen, örültünk egymásnak, öleléssel köszöntünk, mintha ezer éves barátok lennénk. A többi ember között is voltak ismerős arcok, ketten ott voltak a tehetségkutatón Bulock-ban. A hivatalos szöveg egy részét nekik is elmondtuk, szerencsére a GLEN-t nem kellett bemutatni, hiszen nekik is voltak gyakornokaik, de a tervezett aktivitásokat nekik is elmondtuk. Utána a GYIN főnöke is mondott pár szót, elmondta, hogy épp egy meghívón dolgoznak egy rendezvényre, ami azt jelentette, hogy a 8 ember közösen ír egy darab dokumentumot. Jobb módja nincs is az emberi erőforrások pazarlásának, de ők ezt büszkén mondták, hogy mindent együtt csinálnak. Kérdően néztünk Tim-re és Paulinára, hogy ez tényleg így van-e mondták halkan a háttérben, hogy igen, amikor közös munka van, reggel beülnek, úgy csinálnak mintha dolgoznának, aztán délután 4-kor hazamennek. A bemutatkozó kör után mi is elővettük a laptopokat, elkezdtünk a saját dolgainkon dolgozni. Ebédidőben kimentünk egy közeli kis étterembe a GLEN-es pajtásokkal, megbeszéltük, hogy eddig kinek milyen kalandja volt. Meséltünk nekik a falusi körülményekről, a fogadóünnepségről, koszról, az áramütésről, a földmunkáról. Ehhez képest ők városi komfortban éltek, volt rendes fürdőszobájuk melegvízzel, a lakás bútorozott volt, és volt a közelben rendes nagy bolt, étterem, és minden egyéb. Ehhez képest Tim már egyszer elkapott egy fertőzést, amivel kórházba is került, de állítólag meglepően jók voltak a körülmények, és hamar meggyógyult. Azóta megrögzötten használja a kézfertőtlenítőt. Amikor kimentünk az irodából, kezet fogtam egy kisgyerekkel, „Na, most nyomhatod újra a kézfertőtlenítőt.” – mormolta nevetve. Mondtam, hogy eddig sem használtam, és majd akkor fogom csak, ha már leültünk enni. Így négyen már úgy éreztem az utcán, hogy kész turistacsoport vagyunk, és az emberek úgy is viselkedtek velünk. Leszólítottak, és vagy el akartak adni valamit, vagy csak simán pénzt akartak kérni. Az étteremben curry-s sült rizst és csirkét ettünk, nem volt valami nagy szám, de a falusi minimalista tojás-rizs menü után ez királyi lakomának tűnt. Ebéd közben licitáltunk a történetekkel, kinek volt vadabb élménye, persze a városiak labdába sem rúghattak, pár egy meredek esetük nekik is volt, matracot akartak venni, és az egyik matrac, amit választottak véres volt, szóval majd ha mi is veszünk matracot, érdemes leellenőrizni, mi van a huzat alatt. A GYIN irodájával szemben van egy kisbolt, amit indiaiak visznek, itt vettünk pár apróságot, meg a szomszédjában volt egy telefonos iroda. Itt megvettem a legnagyobb csomag, 12 gigás internetet, végre lehetett pancsolni a biteket. Az iroda után Sarjo elment a saját szállására, mi hárman Ishával meg elmentünk szupermarketbe. A bolt közel volt a turista negyedhez és a strandhoz, és Dilfuza még egyáltalán nem látta a tengerpartot, így kimentünk a partra. Kicsit élveztük a szelet, néztük a hullámokat, meg csináltunk pár képet, és mentünk tovább a boltba. Bevásárlás után Haddy-hoz mentünk, nála töltöttük az éjszakát. A lányok felháborodva beszélgettek valamiről, megkérdeztük mi a téma. Elmesélték, hogy az egyik rokonuk, egy ötvenes pasi el fog venni feleségül egy 15 éves lányt. A pasinak már van egy felesége, plusz „megörökölte” a bátyja feleségét, azaz ő is vele él, de vele nem élnek házaséletet, és most a két asszony mellé lesz egy kamasz feleség is. Haddy-val sokáig beszélgettünk a nők helyzetéről, hogy sok lány fiatalon megházasodik, pedig jogilag 18 éves korig tilos lenne. Ha valaki megházasodik, teljes mértékben a férjének és a házimunkának van alárendelve, szinte esélyük sincs a nők nagy részének tanulni vagy saját karriert építeni. A beszélgetés után kihasználtuk, hogy van fürdőszoba, jót zuhanyoztunk, Dilfuza lefeküdt aludni, én meg elkezdtem az internettel küzdeni. Egy nagy, majdnem egy gigás fájlt kellett feltöltenem, több órát írt a feltöltésre. Sebaj, gondoltam, letiltottam mindent, hogy a gép ne aludjon el, és ott hagytam éjszakára, hajnal 1-2 körül lefeküdtem aludni. Reggel 6-7 körül kimentem mosdóra, és láttam, hogy a feltöltés nem sikerült. Leellenőriztem az adatforgalmamat a telefonon, a 12 gigából 9 eltűnt. Rettentő mérges voltam, a net drága volt, kb 10 ezer forint értékű, egy este alatt elment a nagy része, és még a feltöltés sem sikerült. Visszafeküdtem aludni, bár nem volt könnyű ezzel az idegességgel aludni. Délelőtt Sarjo már akkor telefonált, amikor majdnem ott volt Haddy-nál, de Haddy megmondta, hogy majd várni fog, mi csak készülődjünk nyugodtan. Amíg szedelődzködtünk, nem tudtuk, hogy veszekednek, vagy Sarjo mérges, amiért nem vagyunk még kész, de elég hangosan és zaklatottan beszéltek. Mikor kimentünk, megkérdeztük mi a gond, de kiderült, hogy csak arról beszélgettek, hogy amikor ünnepek vannak, például augusztusban a Tabaski, és mindenki vidékre utazik meglátogatni a rokonait, drágábbak a buszjegyek, és ez pofátlanság. Sarjo azt mondta, az embereknek a saját kezükbe kell venni a problémát, mert a politikusok úgysem csinálnak semmit, és a rendőröknél kéne reklamálni az extra jegyárak miatt.
Összeszedtük magunkat, és miután elmeséltem a szerencsétlenségemet az internettel, elhatároztuk, hogy bemegyünk a netes cég központi irodájába, hátha tudnak valamit kezdeni az üggyel, illetve itt akartunk a szervezetnek is netet venni a kis hordozható wifi-s kütyümbe. Az út hosszú volt, és Sarjo szeret spórolni a buszjeggyel, ami félórás sétákat jelent. Alapvetően szeretek sétálni, de a tűző napon, a forgalmas poros út mellett, a nehéz hátizsákkal ez nem esett olyan jól. Megérkeztünk az irodába, közölték, hogy a gépem azt hitte korlátlan interneten van, és minden frissítést letöltött, és ezzel nem tudnak mit csinálni, tiltsam le a frissítéseket. Megvettem a 12 gigás csomagot újra, de az ügyintéző látta, mennyire el vagyok keseredve, adott egy gigát ingyen ajándékba, és használhattam kicsit az iroda wifijét is. Onnan nagyjából egy óra alatt végre sikerült elintéznem, amit kellett. Elindultunk visszafelé Haddy-hoz felvenni a többi cuccunkat, persze most is sétáltunk. A sok séta azért sem volt érthető, mert alapvetően siettünk, aznap meg akartunk venni egy csomó mindent a faluba, hogy kicsit jobban fel legyen szerelve a házunk. Miután visszaértünk Haddy-hoz, ott volt még egy pasi a házban, Haddy-ék lánytestvérének a férje. Állítólag sokat veszekedtek, és voltak problémáik. A nő összepakolt és eltűnt, a férj Haddy-nál kereste a felségét, de a lányok nem tudták, hol lehet a nő, a telefonja ki volt kapcsolva. „Ezért nem mernek a nők férjhez menni” – mormolta Haddy, amikor bejött a szobánkba, és ezzel valószínűleg az előző esti beszélgetésünkre is utalt. Haddy-nál gyorsan ettünk, a hűtőből használtunk pár tojást, amiért Sarjo leteremtett minket, hogy „Haddy azt a vállalkozásához használja, kértetek rá engedélyt?”. Nem értettük ezt a fajta szigort, Haddy mindig mondta, hogy érezzük magunkat otthon, és használjunk bármit bátran. Sarjo-ból néha kibuggyant az atyai „majd én megmondom, hogyan kell viselkedni” mentalitás, ami kicsit sértő volt. A netes cég irodájában is rám szólt, hogy „Megköszönted, hogy használhatod a netet? Menj oda és köszönd meg!”. Hiába köszöntem már meg, egyszerűbb volt visszamenni, mint nekiállni kötekedni. Délután 4 körül indultunk vásárolni, tudtuk, hogy nagyon rohanós lesz. Az egész naposra tervezett bevásárlásra volt 1-2 óránk, ráadásul a visszaútra Sarjo szerzett egy kocsit kölcsönbe a bátyjától, aki a Nema-ban dolgozik, de a sofőrnek időben vissza kellett érnia, így miatta még jobban rohannunk kellett. A 14 tételből álló listánkról 3-at sikerült megvennünk, lett matracunk, ventilátorunk, és kis műanyag bögrénk a fürdéshez, amivel a vödörből lehet meregetni a vizet. Nem volt idő válogatni, bementünk az első boltba, ahol volt matrac „Ez jó lesz?” Jó.” – és már indultunk is. A kölcsön-kocsi egy pick-up volt, a platójára felpakoltuk a kajákat, amiket a szupermarketben vettünk előző este, a ventilátort, és a matracokat. Már félúton lehettünk a faluba, amikor a matracok egyszer csak elszabadultak és lerepültek a platóról. Megálltunk, a sofőr és Sarjo kiszálltak, összeszedték, és egy madzaggal felkötötték a kocsira. Így sem tűnt túl stabilnak, de kibírta az utat. Este még kitakarítottuk a szobánkat, meg letörölgettük a matracokat, amik jó porosak voltak, a boltban mindenféle huzat nélkül árulták őket. Este hulla fáradtak voltunk, de végre pihentetően tudtunk aludni, a ventilátorral volt levegő, és a matracok is nagyon kényelmesek voltak, kivételesen nem volt szenvedés az elalvás, és sokkal kipihentebben is ébredtünk.

2018. 07. 23. Hétfő

Első nap a kertben

Reggelire az indiai félkész kenyérféleséget sütöttem, mostanra már belejöttem, hogyan kell elkészíteni. Sarjo eljött értünk a házhoz, hogy felvegyen minket. Együtt kimentünk a kertbe, mi voltunk az elsők. Ocrát ültettünk, a gödrök már ki voltak ásva, de elő kellett készíteni a helyeket a magoknak. Megmutatta, hogy a kézi kislapáttal mit kell csinálni. Kiszedtük a gödör környékéről a füvet, csökkentettük a mélységét, és puha földdel töltöttünk meg. Persze mi sokkal lassabban haladtunk, mint Sarjo, amig mi előkészítettünk egy helyet, ő kettőt-hármat is megcsinált. Én kertészkesztyűben dolgoztam, így könnyebb volt kiszedni a füvet, meg nem aggódtam, hogy milyen tücsköt-bogarat fogdosok össze. Dilfuzának felajánlottam, hogy van még egy pár kesztyűm, de azt mondta jó lesz neki anélkül. Nap végére rájött, hogy nem olyan rossz dolog a kesztyű. Később többen érkeztek a kertbe, becsatlakoztak ők is az előkészületekbe. A szervezet egyik tagja, Sulayman úgy tűnt jobban ért a dolgokhoz, de volt valami hátproblémája, ami miatt nem végezhetett fizikai munkát, így ő csak felügyelt, illetve amikor elkészültünk, ő ültette el a magokat. Munka közben beszélgettünk, Sarjo mesélt a vallásról. A muszlim hitet arab kereskedők hozták be Gambiába, és állítólag békésen terjedt el. Mohammed több dzsihádot, (azaz vallási térítő háborút) vezetett, de a halálos ágyán betiltotta, és azt mondta senkit nem szabad erőszakkal megtéríteni. „Aki erőszakkal akar téríteni, nem ismeri a vallást, nem igazi muszlim.” – Mondta Sarjo.
Ültettünk még magról chilipaprikát is egy kicsi földrészre, ha kikelnek a palánták, majd nagyobb helyre ültetjük őket. Páran nem kislapáttal, hanem kapával dolgoztak, ők sokkal gyorsabban haladtak, jobb célszerszámnak tűnt, viszont a mi eszközeink között nem volt. Ezeket a kertiszerszámokat a Nemától kaptuk, volt egy talicskánk, benne 3 lapát, 3 öntözőkanna, 3 machete, és 10-20 kisebb kéziszerszám, mit a kislapát vagy a kis gereblye. A kapát akarunk, azt magunknak kell megvenni. Egy-két óra körül, a munka után hulla fáradtan és farkaséhesen értünk haza. Jobb híján tojást és rizst ettem, Dilfuza tésztát főzött pesztóval. Voltak mindenféle konzervjeink, de nem volt hozzá nyitónk, legalábbis én megfeledkeztem, hogy van egy hadtáp készletem, és azon van konzervnyitó. Ebéd után bezuhantunk az ágyba, pontosabban a rettenetes kis kempingmatracainkra, és aludtunk egyet. A fáradtság agyonvágott minket, éreztük, hogy a fizikai munka nem lesz egyszerű, de majd hátha belejövünk.
Délután ötkor megjelent nálunk Sarjo, hogy megírjuk együtt a 2019-es GLEN jelentkezést. Ez nem feltétlenül a mi feladatunk lenne, de hát miért ne segítenénk. Lassan haladtunk, hárman ültünk minden egyes mondat felett. Ahhoz képest, hogy Sarjo történelmet és általános természettudományt tanít iskolában, eléggé megküzdött az angollal, ő inkább a mondatok tartalmát mondta meg, mi meg megfogalmaztuk. Este 8-9-re végeztünk, utána vizet hoztunk a pumpálós kútról, volt segítségünk, de mi is cipekedtünk, meg persze a kútnál ki kell várni a sort, időbe telik, míg megtelnek a vödrök. Éjjel nagyon meleg volt, folyt rólam a víz, a párnahuzatom kezdett szörnyű undorító lenni. A torokfájás nem akart elmúlni, lefekvés előtt bevettem egy Algopyrin-t, hátha azzal kialszom a dolgot. 

2018. augusztus 9., csütörtök

2018. 07. 22. Vasárnap


Megbeszélés és kertlátogatás

Reggel 10-től megbeszélésünk volt a szervezet vezető tagjaival. Ahogy szállingóztak az emberek, elmeséltem nekik az előző esti áramütést, meglepődtek, de nem tűntek úgy, mint akik értik, hogy ez életveszélyes is lehetett volna, ha a teljes feszültséget kapom. Áthívták a villanyszerelőt, aki megszerelte a ventilátor kábelét. A találkozó az úgynevezett konferencia-teremben, ami a nappalink volt. A nagy asztalról elpakoltuk a dolgainkat, középre húztuk a magas asztalt, amit a 8-10 fővel körbe ültünk. Először hosszas számolgatás után összesítettük, hogy a tehetségkutató estének mennyi volt a profitja, a matekkal nagyon küzdött a társaság. Végigbeszéltük az összes tevékenységet, amit a három hónap alatt terveztek kivitelezni. 12 hetünk van összesen, hetekre bontva haladtunk a tennivalókkal. Ha valamit hamarabb befejezünk szabad nap van, viszont a hétvégéket is beleterveztük a munkába, ez kicsit aggasztó volt. Sok olyan program volt, amit nem lehetett pontos dátumhoz kötni, például majd ha elkészül a komposzt-kamra, majd lesz róla egy oktatás, vagy majd ha sikerül megvenni a banán-palántákat, elültetjük, és még sok hasonló. Alapvetően sok ültetés volt tervben, például ocra, ami úgy néz ki, mintha uborka és paprika keveréke lenne, hegyes, semleges ízű, és szószokat meg leveseket készítenek belőle. Ezen kívül még tervben voltak különböző zöldségek, görögdinnye, pow-pow, ami még nem tudom micsoda, banán, és egy faültetési program, hogy megőrizzék a falu melletti erdőt. Mindent többször kell majd gyomlálni is, illetve permetezni. A legtöbb aktivitást a Nema támogatja, ami a mezőgazdasági minisztériumon keresztül fut és egy nemzetközi projekt, ami az emberek biztos élelemellátását  támogatja a helyi mezőgazdaság fejlesztésén keresztül. (És akkor több ilyen szuper hivatalos mondatot nem írok le! ) Pályázni szeretnének egy pékségre is, mert a faluba a városból hozzák a kenyeret és a szállítás miatt drágábban adják a faluban. A zöldségekkel is hasonló a helyzet, a többség Birkamából, a legközelebbi nagy piaccal rendelkező városból érkezik. A kertimunkán kívül a pályázatok megírása lesz még a feladatunk, amit a faültetésre, a pékségre, és az erdő melletti gyomlálásra fogunk beadni. Az erdő mellett azért fontos gyomlálni, hogy a bozót-tüzek ne terjedjenek tovább, akár a kertre, akár az erdő többi részére. Állítólag a tavalyi gyomlálás után nem is volt probléma a tűzzel, pedig a korábbi években nagyon gyakori volt. Az aktivitások összegyűjtése után csináltunk egy megközelítő költségvetést. Amikor az egésszel kész voltunk, bedobták, hogy októberben szeretnének csinálni egy kulturális show-t, amire helyi dobosokat és táncosokat szerveznénk, és rengeteg embert hívnának meg nagyvárosokból, szervezett buszokkal. Ennek a bulinak a költségvetése önmagában több lenne, mint az egész évi összes többi program együtt, így nagy rizikó, de a gambiaiak imádnak bulizni, a tehetségkutató is sikeres volt, úgy látszik ez a legjobb bevételi forrás adománygyűjtésre. Délután 2-3 körül lett vége a megbeszélésnek, már oszlottak a résztvevők, mert mindenki éhes volt. Mielőtt elmentek, megnézték a hűtőnket, ami még mindig nem ment, majd valaki nagyokosan rájött, hogy a feszültségkiegyenlítő dobozka, amin keresztül a hűtő be van dugva, nem kell. Bedugta közvetlenül a konnektorba és a hűtőnk végre elindult. Ebédre a változatosság  kedvéért tojást és rizst ettem.
Ebéd után kilátogattunk a kertbe, amiben majd dolgozni fogunk. 5 hektár, jó nagy, de szemmel láthatólag még semmi nem volt kész. A kerítés csupasz rúdjai megvoltak, de se a háló nem volt rajta, de a beton talapzat nem volt kiöntve. a bejárat közelében elkezdtek építeni egy nagy komposzt-gödröt, meg egy házikót, ahol majd a kert őre lakhat. A kertben elszórva betonkádak voltak, amiket majd vízzel lehet feltölteni öntözéshez, de a vezetékek még nem voltak hozzájuk kiépítve, illetve egy épülőfélben lévő víztorony volt a kertben, majd innen jön a víz az öntözőkádakba. A kertben volt két nyurga baoab fa, az egyik közelében egy működő kút, de innen kézzel kell húzni a vizet. Ahhoz képest, hogy azt hittük, hogy egy működő mintagazdaságba jövünk, elég kezdetlegesek voltak az állapotok. Állítólag már igy is rengeteg dolog történt, és felgyorsultak a dolgok, például elkezdték a komposzt gödröt, meg a kerítést, csak azért, mert mi jöttünk. Nyilván presztízs a szervezetnek, hogy külföldi önkénteseket fogad, de kicsit lelkiismeretfurdalásom volt, hogy itt vannak ezek az emberek, akik keményen dolgoznak, és nem történik semmi, mi meg csak megjelenünk és máris jobban mennek a dolgok, de valahol örültem is neki, hogy legalább gyorsabban épül a kert. A kert után még megnéztük a falu focipályáját, ez egészen a falu végében van, innen csak párszáz méter a szenegáli határ, ahol van egy katonai tábor is. Visszafelé még meglátogattuk Mama Kumbát, ő kitüntetett helyen lakik, van csap a kertjében. Nem sokat beszélgettünk, nem igazán tudtuk, hogy mit kérdezzünk, de mindenképp szeretnénk egyszer egy alaposabb beszélgetést az asszonyok vezetőjével, csak arra fel kell majd készülni. Hazafelé egy ház kertjén át vezetett az út, köszö9ntünk itt is, mint mindenhol, és megálltunk kicsit beszélgetni a családfővel. Egyetemen tanít közgazdaságtant, mégis ugyan olyan szerény körülmények között él, mint a falu többi tagja, az egyetlen luxus, hogy van egy saját autója, ami itt ritkaság. Először is hosszan meg akart minket győzni, hogy mindenképpen kell nekünk egy afrikai férj, merthogy erősek, és bár több feleségük van, azokhoz nagyon hűek. Mondtuk, hogy nagyon kedves, de nem tervezünk ilyesmit, dolgozni jöttünk, próbáltunk másról beszélgetni. Beszéltünk arról, hogy a politikusok mohók, és minden pénzt maguknak akarnak, mondtam, hogy ez a világ más tájain is így van sajnos, és ez nem gambiai sajátosság. Beszéltünk a fiatalokról, akik külföldre utaznak, hogy pénzt keressenek a családjuknak, és hogy milyen nehéz nekik hátra hagyni az otthonukat. Megjegyeztem, hogy itt senki sem siet, és nincs kapkodás. „Igen, mi szeretjük megadni a dolgoknak az időt, mindenkivel megállunk beszélgetni, talán ezért vagyunk ilyen szegények.” –és mint közgáztanár, valószínűleg a beszélgetőpartnerünk tisztában volt a szegénységi mutatókkal.
Miután hazaértünk, elmentünk a pumpálós kútra vizet hordani, a falu tini lányai segítettek a cipekedésben. Hihetetlen nehéz vizes lavórokat egyensúlyoztak a fejükön, valahogy nem tudtam megszokni a látványt, hogy ezek a törékenynek tűnő gyerekek, felkapnak a fejükre egy 20-30 kilós lavórt. Mondtuk a hosztunknak, hogy nekünk is meg kell tanulnunk fejen hordani a vizet, mire ránk parancsoltak, hogy meg ne próbáljuk! Érthető, végül is keményen le lehet sérülni, ha elrontja az ember, és ezek a lányok azóta gyakorolnak, mióta megtanultak járni.
Este felé Ansumana meg még valaki kopogtatott az ajtón. „Azt mondtátok szeretitek a mangót, igaz?” – majd behoztak egy nagy vödör mangót.  „Ha elfogy, csak szóljatok!” Úgy látszik korlátlan mangó-kreditünk lett, vacsorára is azt ettünk.

2018. augusztus 4., szombat

2018. 07. 21. Szombat


Névadó ünnepség és bemutatkozó látogatások

Későn keltünk, nem volt áram, hiába dugtuk be a hűtőt, nem ment. Szóltunk a főbérlőnknek, kiderült, hogy tönkre volt menve egy biztosíték, és elfogyott a kredit a villanyórából. Az elektromosság úgy működik, hogy az ember krediteket vásárol, kap egy kódot, azt bepötyögi a biztosítékon található gombokkal és lehasználja az előre befizetett kilowattokat. A kreditvásárlást meg lehet tenni a városban közvetlenül a szolgáltatótól, vagy lehet telefonon keresztül csinálni, ilyenkor drágább, mert a SIM kártyára töltött pénz után a telefonszolgáltató is lesápolja a maga részét. Elkezdtem aggódni, hogy akkor az egész házban nem volt áram, megnéztem a tulaj fagyasztóját, ahova a húsokat tettük. A fagyasztó nem ment egyáltalán, még csak hűvös sem volt, a hús bűzlött, dobhattuk ki az egészet. Haddy még ott próbálkozott, hogy csirkemell nem olyan vészes, és ha jól átsütjük jó lesz az még… Én megmondtam, hogy mi biztos nem fogjuk megenni, ha szeretné, tartsa meg, de mi inkább kidobjuk. Valószínűleg a fagyasztó napok óta nem ment, szörnyű volt az egész, főleg így, hogy rengeteg pénzt dobtunk ki így. A szervezet tagjai vitatkoztak a házigazdánkkal, elküldtek egy lányt a városba alkatrészért, hogy megszereljék a biztosítékot, és feltöltötték kredittel a rendszert. Reggel főztünk egy nagy adag rizst, annak is kellett már nagyon a hűtő, délutánra azt mondták menni fog.
Délután körbe látogattuk a falu vezetőit. Nem nagyon tudtuk követni, hogy ki kicsoda, és nem is volt mindenki otthon, de a helyi protokolláris körök nagy részét letudtuk. Találkoztunk például Cham-mal, aki a hatvanas években a faluban elsőként tanult meg angolul.
Közben bekukkantottunk a névadó ünnepség előkészületeibe is, főztek az asszonyok, készítettek-rizst, kecskét, csirkét, és még sok minden mást, a fűszereket nagy mozsarakban őrölték. A vezetők látogatása után visszamentünk az esti ünnepségre, sokan a bejáratnál ültek kint, mert a benti kertben hangos volt a zene. Ilyenkor a házat ahol élnek, berendezik, mint egy szórakozóhelyet. Bérelnek rengeteg széket, hangfalakat diszkóvilágítással, DJ-t, és mindent, ami kell a nagy felhajtáshoz. Mindenki afrikai ruhákba öltözik. Sokan az ilyen ünnepségeken összeöltöznek, az asszonyok megveszik ugyan azt a textíliát, és mindenki varrat magának ruhát a saját ízlése szerint. Rengeteg mintájú anyag van, egy idősebb nőn például olyan textília volt, amin az előző elnök portréja és neve volt jó nagyban, aki a faluban nagyon népszerű. Nem tudtam nem megbámulni, később Haddy elmondta, hogy az elnök népszerűsítésére rengeteg textíliát gyártottak, talán még most is lehet kapni a faluban.
Az ünnepségen wonjo-t kínáltak, ez egy nagyon édes, piros sűrű ital, hibiszkuszvirágból csinálják, ebben menta is volt. Csirkét és rizst főztek, kisebb csoportokban körbe ültek az emberek, és minden kör közepére letettek egy tál ételt. A fűszerezésben volt liszt, így én nem ehettem, kínáltak még wonjo-val de nekem túl édes volt. Kézzel ettek, a mi körünkben az étel jobb részeit mind Dilfuza térfelére tették. A vacsora után tánc volt, kicsit mi is csatlakoztunk. Jól éreztük magunkat, de nem maradtunk sokáig, mert tudtuk, hogy korán kell kelnünk.
Otthon én is kerestem magamnak valami vigasz-vacsorát, a leggyorsabb kaja általában a rizs és a rojás volt. Lefekvés előtt még leültem kicsit írni. Nagyon meleg volt, a tulaj azt mondta, ne használjuk a házban lévő nagy ventilátort, mert nagyon sokat fogyaszt, de Sarjo azt monda, ha meleg van, használjuk nyugodtan. Ahogy a felfújható matracomon ültem a laptopommal az ölemben, hirtelen egy erős furcsaságot éreztem a combomon, azt hittem valami hatalmas bogár mászik rajtam, aztán a furcsa érzés felerősödött és átterjedt a jobb kezemre, amivel a laptopot fogtam. Akaratomon kívül nagyon hangosat kiabáltam, nagyon ijesztő volt, közben tudatosult bennem, hogy áram ráz éppen, nem tudtam koordinálni a mozdulataimat, de valahogy ledobtam a laptopot, a képernyője hátracsapódott a földre. Zihálva meredtem magam elé, Dilfuza bejött a szobába, és kint a ház előtt diskuráló helyiek is hangosabban tanakodtak, biztos hallották, ahogy üvöltök. Konstatáltam, hogy élek és semmi bajom, és a laptop is működött. Megnyugtattam magamat és Dilfuzát is, hogy minden rendben, csak nagyon megijedtem. Valószínű azért történt az áramütés, mert Dilfuza bedugta a nagy ventilátort, és sérült lehetett a kábel, kóboráram lett a rendszerben, ami nagyon ügyesen megtalált engem. Így aznap is ventilátor nélkül aludtunk, a hajam napok óta nem tudott megszáradni, kicsit kezdtem torokfájósan göthös lenni.

2018. 07. 20. Péntek


Talent Show


Kilenc körül ébredtem, nem túl kipihenten, próbáltam egy kis menedéket találni az előző nap után. A kertben az egyik fal melletti betonpadkára leterítettem a jógaszőnyegemet, ez a tiszta felület már önmagában luxus volt a házban. Ide kitelepültem a laptopommal, egy teával meg egy tál müzlivel. Dilfuza csak két órával később kelt fel, egy teával meginvitáltam a szerény kis oázisba. Miután összeszedtük magunkat, beüzemeltem a kis hangfalamat és nekiálltunk takarítani. Dilfuza az edényeket mosogatta el, én a hűtőt kezdtem el kisuvickolni, volt rajta mit. A folyamat órákig tartott, izzadtunk, látszott, hogy a padlóra már nem lesz idő. Sarjo telefonált, hogy mit csinálunk, már délután volt. Mondtuk, hogy takarítunk, érezhetően nem értette, hogy mégis mit kell nekünk takarítani, és hogy ők is dolgoznak a színpadon a délutáni tehetségkutató versenyre. Kicsit úgy éreztem, hogy nekünk is ott kéne lenni színpadot építeni, legalábbis ez az elvárás, de elhessegettem ezt a gondolatot, nekünk fontosabb volt most, hogy élhető körülményeket teremtsünk, akkor is, ha ezt ők nem értik. Közben eleredt az eső, mondhatni szakadt, és az ajtón keresztül elkezdett befolyni a konyhába. A kajákat kimentettük a földről, de a tűzhely meg a gázpalack továbbra is ott volt. Bekopogott a szomszéd, aki egyben a főbérlőnk is, hogy megnézze jól vagyunk-e. Az ajtót nyitva hagytuk, hirtelen bent volt még 2-3 ember, úgy éreztük az emberek megint elöntötték a házat. Isha és Haddy később elmagyarázta, hogy itt az a szokás, hogy ha valahol nyitva van az ajtó, bárki bemehet, és ránk mindenki kíváncsi, szóval ha azt akarjuk, hogy békén hagyjanak minket, zárjuk be az ajtót. A főbérlő ásott egy elvezetőt a víznek, hogy ne folyjon be a konyhába, egy asszony meg feltörölte a vizet mire észbe kaptunk. Utána megköszöntük a segítséget és kitessékeltük őket, ideje összeszednünk magunkat a tehetségkutatóra. Vizespalackokból kicsit lelocsoltam magam zuhany gyanánt, meg felöltöztünk, pár perc késéssel délután 4 után megérkeztünk a helyszínre. Alig volt ott valaki, csak a szervezők közül páran.  Volt pár vendég, akik nélkül nem lehetett elkezdeni a programot. Amíg vártunk, beszélgettünk az emberekkel, meg sétáltunk a környéken. A faluban minden tele van állatokkal, bárányokkal, csirkékkel, kutyákkal, macskákkal, szamarakkal, tehenekkel, de főleg kecskékkel. Az esős évszak miatt rengeteg a zöld, az állatok szanaszét legelnek. Sajnos rengeteg a hulladék is, mert az elszállítás nincs megoldva, az emberek kupacokba gyűjtik, és néha elégetik, persze ez azt jelenti, hogy a földön mindenhol sodródik a szemét. Rengeteg a mangó és baoab fa, még szoktuk az új tájat a sok zölddel, a városban csak a hömpölygő autókat, embereket és szemetet láttuk, kecskék elszórva ott is voltak, de ők a szemétdomb tetején csemegéztek.
A tehetségkutató verseny végül majdnem két órás csúszással kezdődött, de ez itt nem volt túl nagy dráma, az események akkor kezdődnek, amikor a fontos résztvevők megérkeznek. A programot a szervezet rendezte, hogy pénzt gyűjtsenek, két bevételi forrás volt, az eladott étel meg a belépő. Dilfuzát beültették a kajaárusokhoz, popcorn-t, rákszirmot, ebbét (ez egy sós étel, piros csípős szósz hallal, általában rizzsel eszik, itt kis nejlonzacskókban adták), meg valamilyen tejes-kókuszos édességet árultak kis nejlonokba porciózva. Engem a bejárathoz állítottak, hogy segítsek gyűjteni a pénzt a belépőhöz. Két ember szedte a pénzt, én gyűjtöttem. Nagy naivan először egy szemüvegtokba akartam gyűjteni, ez azonnal kiderült, hogy nem lesz elég, aztán Dilfuza odaadta a kistáskáját, de ez is kicsi volt, végül egy gyerekhátizsákot vettem fel és ez órák alatt majdnem félig meg is telt.
A műsort Sarjo vezette, különböző műsorszámok voltak, tánc, dráma/komédia, vers, és ének. Az éneknél betették a számot és az illető az eredetire énekelt rá, afféle karaoke, csak nem akusztikus verzióval, és sok hamiskás előadóval, bár biztos én vagyok túl kritikus. Volt szépségverseny is, a résztvevők egyforma ruhában indultak, a legnagyobb komolysággal vonultak, a mikrofonba bemondták a nevüket és a rajtszámukat, majd integetve levonultak a színpadról. Számomra talán ez a versenyszám volt a legmókásabb, de biztos csak azért, mert a színi előadásokat nem értettem (, pedig azokon a közönség nagyon jól mulatott). Egy ponton minket is felhívtak a színpadra, ekkor átadtuk a falu focicsapatkapitányának a labdát, amit hoztunk, meg a gyerekekre vigyázó asszonyoknak az édességeket, hogy szétosztogassák. A nyalókák szára síp volt, ezért amikor minden gyerek elkezdett síponi, kicsit megnehezedett Sarjo dolga a műsorvezetéssel és a fegyelmezéssel, rengeteg volt a gyerek.  Sokáig tartott a műsor, mi 10-11 körül elmentünk aludni. A zene persze elhallatszott a házunkig, meg volt egy másik buli is, de egy áramszünet kisegített minket és elhallgatott az összes zene-bona.

2018. 07. 19. Csütörtök

A költözési ceremónia

Reggel korán keltünk, hogy időben beszerezzünk mindent, amire a faluban szükségünk lehet. Persze nekünk fogalmunk sem volt, hogy mi van ott, és mi kell majd, úgyhogy a vendéglátóink tanácsaira hagyatkoztunk. Haddy-ékat mi ébresztettünk, ők szépen lassan készülődtek, nem nagyon aggódtak az idő miatt. „Relax!” – mondták, hiába próbáltuk jelezni, hogy sok dolgunk van, és szeretnénk időben elkezdeni a napot. Kicsit későn, de elindultunk bevásárolni, ami azzal kezdődött, hogy Dilfuzának pénzt kellett szereznie. Állítólag üzbég mentalitás, hogy nem nagyon kell előre készülni a dolgokra, „Majd valahogy megoldjuk” a jelszó! Nekem furcsa volt ez a fajta magabiztosság, és biztos mindent így is meg lehet oldani, csak több nyűg meg pénz. Western Unionon küldött magának pénzt, amire 1-2 munkanapot mondtak, és egy barátja is azon keresztül próbált pénzt küldeni, „azonnali” pénzfelvételi lehetőséggel. A Western Union felfestések egymást érték a negyedben, ahova mentünk, mi egy konkrét embert kerestünk, aki Haddy ismerőse. „Sajnos a kód nem érvényes, a pénzt nem lehet felvenni”. Bementünk még pár irodába, de reménytelennek tűnt a helyzet. Végül nagy nehezen a sokadik bank automatája elfogadta a kártyáját, bár nem volt kiírva, illetve ugyan annak a bankhálózatnak már próbáltuk másik fiókját. Sehogy sem volt logikus, de örültünk, hogy Dilfuzának végre volt pénze és mehettünk vásárolni. Először egy szupermarketbe mentünk, a szupermarketek általában légkondis, rendezett, tiszta boltok, európai, amerikai, és főleg brit import ételekkel, drogéria és pár alap háztartási kellékkel felszerelve, cserébe az áruk is európai, vagy inkább drágább, például egy instant konzerves leves 150-200 dalasi is lehet (800-1300,- Ft.). Itt jó sok pénzt elvertünk (kb 40.000,- Ft-ot) vettünk konzerveket, tojást, pár zöldséget, meg egy kis édességet, a legtöbbet húsra költöttük, mert az állítólag nincs a faluban, a helyiek ha hús akarnak enni, levágnak egy állatot, vagy beutaznak a városba húst venni. A rizs itt drága volt, azt nem itt vettük. Amikor kiléptünk a boltól, szakadt az eső, megálltunk a bolt eresze alatt, vártunk, de láttam, hogy ez az eső jódarabig nem fog elállni. Hazafelé két csoportra akartunk válni, így két taxira volt szükségünk. Egy kocsi pont megállt a bolt előtt, megkérdeztük, hogy mennyiért visz el minket, „300 dalasi” – mondta. Látta, hogy rá vagyunk utalva, szakad az eső és sok cuccunk van. Az ár túl magas volt, elhajtottuk, hátha jön másik.  Ha az ember nem akar telekocsizni, és privát autót szeretne, ami nem vesz fel senki mást „town trip”-nek hívják, ha olcsón szeretne utazni de mást is felvesz a kocsi, az „normal fare”.  Az eső miatt nem álltunk ki az út szélére, de én nem bírtam a tétlenséget, kimentem. Aggódtak értem, én meg kiabáltam, hogy nem vagyok cukorból, nem fogok elolvadni. Kiálltam az útra, egy idő után sikerült leintenem egy kocsit, elmagyaráztam neki, hogy hova akarunk, menni, és hogy elvisz-e minket 200 dalasiért. Kevesellte, majd megállapodtunk 250 dalasiban. Beállt a bolt elé, és bepakoltuk az ennivalót. Isha, Haddy és Dilfuza hazavitték a kaját és útközben vettek egy zsák 25 kilós rizst. Sarjo és én elmentünk egy Combium (helyi telefon és internetszolgáltató) irodájába. Vittem magammal egy kis hordozható wifi eszközt, az volt a terv, hogy abba veszünk egy SIM-kártyát korlátlan internettel, és majd a szervezet azt fogja használni a faluban. Azt mondták, ezt ebben az irodában ezt nem tudják elintézni, úgyhogy mi is hazamentünk. Út közben akartunk még venni egy ventilátort a faluba, hogy ne süljünk meg, de az eső miat nem mertük megkockáztatni, hogy tönkre tesszük, így közvetlenül haza mentünk Haddy-hoz. Ott összepakoltunk mindent és gyorsan megebédeltünk. Közben megérkezett a kocsink, amivel kivittek minket a faluba. Ez egy ugyan olyan kisbusz volt, amit egyébként tömegközlekedésre használnak, csak ezt mi most kibéreltük erre a privát útra. A sofőr és az „aprantis” (kalauz, vagy mi lehet erre a helyes szó magyarul), elkezdték felpakolni a kocsit. Rengeteg cucc volt, tényleg úgy nézett ki, mint egy költözés. Felpakoltak a kocsi tetejére egy közepes méretű hűtőt (fogalmam sincs hogyan), és a csomagjainkat. A kocsiban volt még egy gázpalack, egy gázrezsó, a sok-sok kaja, amit vettünk, mega a többi ember csomagja. Az útra csatlakozott hozzánk Ismaila, aki a szervezet tagja, és hétköznapokon katonaként dolgozik, barakkokban lakik, hétvégén szokott hazamenni a faluba a családjához. Jött velünk még két ember az első számú partnerszervezettől, a GYIN-ből (Global Youth Innovation Network), és egy újságíró. Szóval a teljes csapat: Isha, Haddy, Ibrahim, Sarjo, Ismaila, Jainaba és Lamin a GYIN-ből, Awa az újságíró, a sofőr és a segédje és mi ketten Dilfuzával. Ezzel a 12 fővel megindult a busz Bulock felé. Ez már önmagában is elég nagy felhajtás volt nekem, de tudtam, hogy ennyivel nem ússzuk meg.
Nagyjából 70 kilómétert tettünk meg, a főút mellett egy nagy csapat ember állt egy leágazásnál, félrehúzódtunk. 40-50 ember várt minket a faluból, sok kisgyerekkel, amikor kiszálltunk a buszból, tapsoltak. Bambuszból vágtak lapokat, ezeket ütötték össze és adták a ritmust, illetve volt 2-3 dobos. A busz a csomagokkal előre ment, mi a főúttól szépen lassan elkezdtünk vonulni, nekünk is adtak bambuszokat, ez legalább kisegített minket, amikor nem tudtuk mit kell csinálni, csak ütögettük a többiekkel a ritmust. A kisgyerekek odajöttek hozzánk és kezet fogtak velünk, rettentő cukik voltak, de nagyon furcsa volt ilyen hivatalos üdvözlés egy 3-4 éves, vagy még kisebb gyerektől. Az emberek énekeltek és táncoltak út közben, Sarjo-ék többször ránk is szóltak, hogy túl gyorsan haladunk, nem lehetett csak úgy megúszni ezt a procedúrát. Próbáltunk nem elől középen menni, mint valami vezetők, de akár hogyan próbálkoztunk, képtelenség volt elvegyülni, nagyon világított a bőrünk. Borzasztó zavarba ejtő volt az egész jelenet, közben a fejemben cikáztak a dolgok, amiket az út előtt tanultunk a fehér ember privilégiumairól, a nyugati és az afrikai világ erőviszonyairól és a segélyeket és önkénteseket küldő gazdag országok „fehér megmentő” imidzséről, amit csak azért találtak ki, hogy kimosakodják magukat a rabszolgatartó gonosz nagyhatalmak hírnevéből. Most ebben a pillanatban pont ezek a piedesztálra emelt idegenek voltunk, és nem tudtam hogy lehet megszabadulni  ettől a képtől a fejemben. Azzal nyugtattam magam, hogy ez az első alkalom, hogy külföldi önkénteseket fogadnak, ez önmagában nagy szó és előrelépés a szervezetnek, szóval magukat is ünneplik, szóval próbáltam elengedni a feszültséget és csak élvezni a dobokat, az asszonyok táncát meg az éneklést. Néha lelassítottunk, helyet szorítottak középen, ahova felváltva bement táncolni egy-egy nő a körbe. Ilyenkor abbamaradt az ének, felgyorsult a ritmus, kiabálással bíztatták az éppen aktuális táncost, aztán ment tovább a komótos ballagás az énekkel. Dilfuza valahogy elsunnyogott, de egyszer engem is bekönyörögtek a körbe. Nem tudtam hogyan kell ezt a fajta táncot csinálni, csak azt láttam, hogy annak sikongatnak a legjobban, aki a leggyorsabban „toporzékol”, szóval gondoltam mindegy mit csinálok csak gyorsnak kell lennie. Ennek megfelelően a bambuszokkal felfegyverkezve gyorsan toporzékoltam egy kört, elég nevetségesen nézhetett ki, de nagyon tapsoltak, „Megcsináltad” – mondta Sarjo. Ezzel túl voltam a táncos megmérettetésen (egyelőre). Szépen lassan megérkeztünk a házunkhoz, 3 lakrész volt U alakban, középen a kis udvarban körbe kirakva székek, megmutatták hova üljünk le. A székekre a falu vezetői ültek le és az érkező csapat. A falu tagjai a bejáratnál csoportosultak. Sarjo irányította az eseményeket, amikor mindenki leült és elhelyezkedett, elmondta, hogy minden alkalommal, amikor összegyűlnek, imádkozással kezdik és fejezik be a találkozót. „Mindenki imádkozzon a saját vallása szerint” – mondta, majd rövid csendes mormolás következett, felfelé néző tenyerekkel, lehajtott fejjel imádkoztak, az ima végén az arcukat egy pillanatra a kezükbe temették, mint amikor valaki arcot mos. Én úgy fogtam fel, hogy van egy percem meditálni a nyüzsgés közepén, próbáltam kikapcsolni az agyam. Az ima után elsőként Sarjo mondott egy rövid beszédet, bemutatott minket és a falu vezetőit. Bulock-on belül Kaponghának hívják a területet, ahova megérkeztünk, ennek a térségnek a vezetője mondott beszédet. Elmondta, hogy nagyon örülnek nekünk, és hogy sokat kell majd tanulnunk egymástól. A helyiektől azt kérte, hogy ne szólítsanak minket „toubab”-nak, hanem szólítsanak minket a nevünkön, és legyenek velünk kedvesek, mert mi vagyunk az idegenek, akik kívülről látják a falut és hírüket viszik a világ más tájaira. Szívesen látnak minket és mostantól mi is családtagok vagyunk. Az elhangzottak alapján úgy láttam hatalmas reményeket fűznek hozzánk, nem tudtam, hogy magyarázzam el udvariasan, hogy semmilyen emberfeletti képességgel nem rendelkezünk, és hogy csak tanulni meg dolgozni jöttünk. Éreztem, hogy nekünk is beszélni kell majd egy ponton, idegesen próbáltam összeszedni a gondolataimat. A következő felszólaló Mama Kumba volt, az asszonyok és a „Nők Szervezetének” vezetője. „Így hogy családtagok vagytok, gambiai nevet kaptok. A te neved Anna Baji (ejtsd: Bágyi). Elfogadod a nevet?” – mondtam, hogy van egy Baji Balázs nevű magyar gátfutónk, és hogy nagyon megtisztelő a névválasztás. „A te neved mostantól pedig Dilfuza Sanneh (ejtsd: Száne).” – Dilfuza is megköszönte az új nevet. „Ne sértődjetek meg, ha valaki toubab-nak szólít, ezzel nem akarnak semmi bántót mondani, és az is lehet, hogy pár kisgyerek megijed tőletek, kérlek ne vegyétek ezt rossz néven, csak ritkán fordul elő, hogy fehér ember fordul meg a faluban. Nagyon messziről jöttök, és biztos sok mindenben különbözik a kultúránk, ezt mindkét oldalról tanulnunk kell, ezért ha olyat csinálunk, ami számotokra zavaró vagy furcsa szóljatok.” – nagyon szimpatikus volt, hogy mindketten ilyen nagy hangsúlyt fektettek a kölcsönös nyitottságra, és ilyen feltétlen bizalmat kaptunk. Sarjo megkérdezte, hogy akarunk-e mondani pár szót. Dilfuzával egymásra néztünk, ő pánikolva rázta a fejét, de én azt éreztem, hogy tiszteletlenség lenne szó nélkül ücsörögni. Elöntötte az agyam az adrenalin, összeszedtem a bátorságom és felálltam. Elmondtam, hogy számunkra nagyon megtisztelő lehetőség itt lenni, és nagyon hálásak vagyunk, illetve, hogy nem tudjuk, mire alapozzák azt a sok reményt, amit hozzánk fűznek, mert úgy érezzük, elsősorban mi tudunk tanulni tőlük, de megpróbálunk hasznos tagjai lenni a közösségnek, és kiérdemelni azt a pozitív fogadtatást, amit kaptunk. Leültem, Sarjo megkérdezte, hogy van-e kérdés, majd imádkozással zártuk a gyűlést. Utána lepakoltuk a kocsit és becuccoltunk a házba, a pakolás közben az újságíró meginterjúolta a falu vezetőit, és utána minket is. Feltett pár trükkös kérdést, például, hogy milyen elvárásaink vannak a három hónappal kapcsolatban, ezt megpróbáltam azzal megúszni, hogy csak magammal kapcsolatban vannak elvárások, hogy nyitott maradjak, és figyelni tudjak, mi történik körülöttem. A másik kérdés, ami zavarba hozott, hogy mit üzenek a fiataloknak, akik Európába emigrálnak. Azt mondtam, hogy gondolják meg jól, hogy elindulnak-e mert lehet, hogy túl magasak az elvárásaik, de nincs jó tanács, mert mindenkinek egyéni szinten különbözőek a körülményeik és nekik kell meghozniuk a döntéseiket. Persze az őszinte válasz az lett volna, hogy nem tudom, de Magyarországra ne menjenek, mert az emberek többsége nem ilyen barátságos és nyitott az idegenek felé, mint itt, és valószínűleg hatalmasat csalódnának. Az, hogy sokan külföldön keresnek jobb szerencsét, kicsit szomorú, mert távol kell lenniük a családjuktól, és ráadásul ezek a borzasztó kedves emberek bekerülnek egy ellenséges közegbe, ami nekik szerintem érthetetlen. Több szervezet működik az „Irregular Migration”, vagyis illegális migráció ellen, és a szervezet, ahova jöttünk, (Bulock Kapongha Youth Developement Associacion,) többek között azért is dolgozik, hogy a faluból ne menjenek el a fiatalok nagy városokba vagy külföldre, hanem legyen helyben megélhetésük. Persze a lehetőségek nagyon korlátozottak, és a szegénység nagy úr, Haddy házában is több olyan család él, ahol a családfő külföldön dolgozik, leginkább Angliában.
Lassan beesteledett. Az interjú után kikísértük a partnerszervezet emberkéit a „centrumba”, ahol felszálltak a buszra, majd visszamentünk a házikónkhoz, addigra a gyülekezet nagy része feloszlott, csak azok az ismerősök tetek-vettek, akik segítetek a kipakolásban. A hűtőre azt mondták, hogy szállítás után állnia kell 6-8 órát, és csak utána lehet bekapcsolni. Rendben, semmi baj, a dolgok nagy része kibír egy napot, a húsokat meg betettük a szomszéd, vagyis a „főbérlőnk” mélyhűtőjébe, ami akkor éppen üres volt és ki volt kapcsolva, de bekapcsolta, majd átpakolunk ha már megy a miénk is. Az, hogy hűtőnk van, ritkaság a faluban, ha valahol van is ilyesmi, akkor az egész fagyasztó, és azt is úgy használják, hogy reggel bekapcsolják, csinálnak jeget, azt eladják, és estére kihúzzák. Kipróbáltuk a gázrezsót, az legalább azonnal működött, bár a két lángból az egyik kicsit ereszt, és pöfögve megy.  Miután bent volt minden, elmentünk a kútra vizet gyűjteni. Van egy csap, ami közelebb van a házhoz, de fizetős, minden megtöltött vödör/lavór/palack után 1 dalasit kell fizetni, és picit messzebb van egy kézipumpás kút, ami ingyenes. Erre az első alkalomra meghívtak minket a csap használatára, később, ha van erőnk majd mehetünk a pumpás-kútra. Két nagy lavórunk volt és két normál vödrünk, kimostuk és megtöltöttük őket, és a helyiek segítettek a cipekedésben. Bepakoltuk a vizes edényeket a „konyhába”, és lefedtük őket alufóliával, hogy ne másszanak bele a rovarok. Az emberek többsége elköszönt és hazament, Isha még maradt, és faggatott minket, hogy mit tudna még segíteni, főzzön-e nekünk. Nehéz volt neki elmagyarázni, hogy szociálisan már nagyon túl vagyunk telítődve, és vágyunk egy kis magányra. A lelkére kötöttük, hogy jól vagyunk és kis unszolás után jóéjszakát kívánt és elment. Huhh, végre… Körül néztünk a házban. Az „előszobánk” a szervezet „konferenciaterme”, itt csempe van, és a falon a tavalyi programok molinói lógnak, illetve van egy hatalmas asztal, ami olyan magas, hogy ha leül mellé az ember, a nyakáig ér a lapja, szóval se irodai munkára, se evésre nem alkalmas. Innen közvetlenül két betonpadlós szoba nyílik, az egyik plafonján már voltak kampók, ide fel tudjuk akasztani a szúnyoghálókat, így ide pakoltunk be. Egy kis átjáróból még két betonpadlós helység volt, az egyik volt a „kamra”, ide pakoltuk le a kajákat, az átjáróban volt a hűtő, és a másik szoba volt a konyha, ide került a rezsó. A konyhából nyílt egy kis kert, ugyan azzal a hullámos fémmel volt körbe kerítve, mint amiből a tető készült, ez volt a fürdőszobánk, és ezen belül volt egy elkerített rész egy földön guggolós wc-vel. Kint föld volt, két mangó és egy narancsfa. A házban nem volt semmi, mindent a betonpadlóra pakoltunk le, ami koszos volt és tele volt halott és élő bogarakkal, csótányokkal. Állítólag van egy patkány, ami a tetőn keresztül mászik át a gyümölcsfákhoz csemegézni, de aggodalomra semmi ok, a tető jól le van zárva, ha nem hagyjuk nyitva az ajtót, nem tud bejönni. A falak foltosak voltak, mindenféle sárszerű maradványokkal, tele voltak pókhálókkal, halott bogarakkal és David Attemborough-féle óriáshangyákkal. „3 hónap, haa?” – kérdezte Dilfuza. Nem tudtuk, hogy lesz ez a hely valaha is élhető, egyelőre arra koncentráltunk, hogy az éjszakát átvészeljük, majd holnap ráérünk kétségbeesni és gondolkodni. Csak azokat az eszközöket mosogattuk el, ami mindenképp kellett a vacsorához, egy serpenyőt, két tányért és villát. Sütöttünk pár virslit, és a serpenyőbe löttyintettünk egy paradicsomszószos babkonzervet, meg egy kukoricakonzervet, ez volt az első romantikus vacsoránk, amit a felfújható matracunkon ücsörögve fogyasztottunk el. Feltettük a szúnyoghálókat és igyekeztünk minél hamarabb ágyba, vagyis matracra kerülni.  Az ablakot nem mertük kinyitni a rovarok miatt, és ventilátorunk nem volt, fullasztó meleg volt és a háznak sem volt túl jó szaga. Az izzadságomban forgolódva próbáltam elaludni, hogy végre vége legyen a napnak.

2018. július 24., kedd

2018. 07. 18. Szerda


NEMA, Immigration Office, konyha-felszerelés, szuvenír



Későn keltünk, dél-egy körül elindultunk Sarjo-val a NEMA irodába (ez a mezőgazdasági minisztérium neve), itt dolgozik az egyik bátyja. Út közben láttunk egy keselyűt az egyik ház tetején, Dilfuza teljesen bezsongott, elkezdte fotózni, hogy megmutassa majd az apukájának, nagyon lelkes volt. Utána út közben elmeséltem neki, hogy első reggel feláldoztak egy kecskét (vagy bárányt) a kertben, és hogy aznap tele volt a kert keselyűkkel. „Igen-igen, állatokat Üzbegisztánban is fel szoktak áldozni, de ott nincsenek keselyűk.” Szóval szegény kecske élete smafu, csak az egzotikus nagy madarak helyi érdekességek. Megérkeztünk az irodába, itt lefénymásoltuk az útleveleinket és béreltünk egy autót (sofőrrel), amivel újból elmentünk Banjulba a bevándorlási irodába. A kukacoskodó tiszt most szerencsére nem volt ott, mindenki nagyon barátságos volt. Önkéntesként ingyenes tartózkodási engedélyt kértünk, de a kitöltendő papírért 200 Dalasit fizettünk fejenként. Le kellett adni az útlevél fénymásolatát és két igazolványképet, amit az iroda környékén kis kioszkokban több helyen meg lehet csináltatni 200 Dalasiért. A tartózkodási engedély egy évre szól, január elsejétől december 31-ig, ha valaki tovább akar maradni, januárban meg kell újítani, és decemberben mindenképpen lejár, tehát nekünk csak fél évre szól. Az egyetlen, ami hiányzott, az az illetékes emberke aláírása, ez persze el fog tartani pár napig, majd telefonálnak, és megint visszamegyünk, hogy lepecsételjék az útleveleket. A kocsit és a sofőrt időben vissza kellett juttatni az irodába, Banjulban nem volt időnk mászkálni. Leraktuk a kocsit és elindultunk, hogy bevásároljunk pár dolgot a faluba. Dilfuza készpénz nélkül érkezett, egy darab Maestro bankkártyával, akár melyik bankba mentünk be, nem fogadták el. VISA kártyával lehet leginkább boldogulni, de a legtöbb automatánál a maximális kézpénzfelvétel 4000 Dalasi (kb 23.000,- Ft.). Küzdelmes lesz így a pénzszerzés… Kicsit bosszantott, hogy ennyire nem tervezett előre, emiatt anyagilag rám volt utalva, fizettem a vásárlást, majd megadja később. Konyhai felszerelést vettünk, edényeket, evőeszközöket, dobozokat. Miután visszamentünk Haddy-hoz és megvacsoráztunk, odaadtuk a szuveníreket, amiket ajándékba hoztunk. Dilfuza egy kinyitható, egy darab fából faragott kis könyvtartót hozott meg egy csomag bonbon-t, én Szentendrén szereztem egy kézzel hímzett összehúzható zsemletartót, meg a reptéren paprikát és marciánt. Cukik voltak, örültek neki.
Dilfuza még nem volt a ház tetőteraszán, így felmentünk, hogy megmutassuk neki. Kellemes hűvös szellő volt. Haddy és Ismaela (a katona) jött fel velünk, mint mindig, a tetőterasz hangulata most is hosszas beszélgetésbe sodort minket. Beszéltünk a politikai helyzetről, Ismaela monda, hogy nem mondhat rosszat a főnökéről, de az kiderült a beszélgetésből, hogy az előző minisztert sokkal jobban kedvelték, állítólag sokat tett az országért. Amiket a nemzetközi hírekben olvastam, az alapján kemény diktátor volt, és nagyon negatív híreket találtam róla, ehhez képest ők az ellenkezőjét mesélték. Az új elnökkel nincsenek nagyon kibékülve, nem igazán csinál új dolgokat és pár régi jót is megszüntetett, például az ingyenes oktatást, emiatt az emberek többsége nem tud egyetemre menni. A másik amire panaszkodtak az új elnökkel kapcsolatban, hogy mióta hatalomra került, nagyon felerősödött a „tribalizáció”, azaz a törzseket egymás ellen hergeli, származás alapján megkülönböztetik az embereket. A régi elnökről azt mondták kemény kezű volt ugyan, de mindenkivel egyenlően, és nem tett különbséget a törzsek között.

2018. 07. 17. Kedd


Dilfuza érkezése



Kedden jó későn ébredtem a hajnalig tartó munka után, és egész nap ki se mozdultam a házból. Haddy és Isha ruhát mostak, és megkérdeztem, hogy én is moshatok-e. Ragaszkodtak hozzá, hogy kimossák a ruháim, hiába próbáltam győzködni őket, hogy segíthessek legalább. Az igazat megvallva kettőnél több ember amúgy sem fért be a fürdőszobába, hagytam magam. Együtt mentünk fel teregetni, persze a munka nagy részét ők csinálták meg. Ibrahim is feljött, szaladgált, az anyja meg kiabált, amikor túl közel ment az alacsony korláthoz. A tetőn három férfi ült kint, ebédeltek. Az étel egy nagy fémtálban volt középen a földön. Rizst ettek csirkével. Köszöntünk egymásnak, és invitáltak, hogy üljek le hozzájuk, odamentem, adtak egy kis dobozt szék gyanánt. Székeket nem nagyon használnak, az ételt általában a földön tálalják, így alacsonyan ülni praktikusabb. Gyakori, hogy kerek műanyag dobozokat használnak székként, amiben korábban ketchup, majonéz, vagy egyéb étel volt. Bemutatkoztunk egymásnak, megkínáltak étellel, nem voltam éhes, de nem akartam udvariatlan lenni, elfogadtam. Mutatták hogyan kell kézzel enni a rizst, a felső ujjperceket behajlítva kanálféleséget formáztak a kezükből, vettek egy marék rizst, és egyetlen nagy falattal bekanalazták úgy, hogy az ujjaikat is a szájukba vették. Próbáltam utánozni a mozdulatot, de úgy éreztem szanaszét szórom a rizst. Megköszöntem a vendéglátást és elbúcsúztam. Haddy-val még fent maradtunk a teraszon, ott általában a szellő miatt friss volt a levegő, és itt mindig hosszabban beszélgettünk. Mesélt a vállalkozásáról, hogy hogyan dolgoztak más farmokon, meg a szervezet farmjáról, hogy előző évben babot ültettek, de rossz volt a mag és semmit nem tudtak aratni. Délután elkezdtem írni az útinaplót, mert képtelenség mindenkinek egyesével elmesélni, hogy mi történik velem. Persze laptopon még semmilyen internetet nem tudtam használni, és ha tudtam volna, akkor is elég drága lett volna feltölteni, szóval kérdéses, hogy mikor és hogyan fogom tudni megosztani a naplót, és egyáltalán elolvassa-e valaki, de legalább magamnak meglesznek a sztorik. Szépen lassan beesteledett, hajnali egykor mentünk Dilfuzáért a reptérre. A szervezetben mindent együtt csinálnak, még ilyen későn is mindenki jött, akinek másnap nem volt korán reggel munkája. Haddy szomszédja volt a sofőrünk, Moa. Dilfuza eredetileg vasárnap éjjel érkezett volna, de a légitársaság miatt lekéste a csatlakozást és két napra Casablancában ragadt a reptéren. Mivel nem volt vízuma Marokkóba, se a bőröndjét nem adták ki, és a reptérről sem mehetett ki. A kézipoggyászában nem volt tisztálkodószer, fogkefe vagy váltóruha, nem volt felkészülve ilyesmire, szerintem benne fel sem merült, hogy a poggyászát elhagyhatják és napokra vagy hetekre ruha és maláriagyógyszer nélkül marad. Casablankán jó erősen dübörgött a légkondi, pulcsija sem volt, és 20 óra után kapott egy reptéri „hotelszobát”, amit valószínűleg évek óta nem takarítottak, pici és koszos volt. Moá-nak nem írtunk vasárnap, hogy Dilfuza lekéste a gépet, szegény hajnalig virrasztott. Kedden Dilfuza írt, hogy fent van a  gépen, és éjjel érkezik. A reptérre jött velünk Ibrahim is, elég aktív kis kölyök, és a szülők sem aggódnak túl sokat a gyerek miatt, addig van ébren, amíg ők, nem zavarják el este 9-10-kor aludni. Simán átsétált a kordonokon, úgy kellett visszahalászni a biztonsági vonalak mögül. Sokat vártunk, de végül Dilfuza megérkezett, közösen elmenünk Haddy-hoz, ott a többiek elbúcsúztak, és elvonultunk aludni. Bár egy nagy franciaágyunk volt, nem tudtam, hogy fogunk elférni a szúnyogháló alatt. Persze megoldottuk, összehúztuk magunkat meg kicsit kilógott a lábunk.

2018. 07. 16. Hétfő


Immigration office, Mosolygó part és a küzdelem

A vendéglátóimhoz képest korán ébredtem, megreggeliztem, aztán Sarjo eljött értem és elindultunk az Immigration Office-ba (Bevándorlási Iroda), hogy elintézzük a vízumomat. Tömegközlekedéssel elmentünk a mezőgazdasági irodába, ahol a bátyja dolgozik, hogy az ő kocsijával menjünk Banjulba. A kocsihoz sofőr is jár, ha valakinek kocsija van, az azt jelenti, hogy sofőrként dolgozik is. Itt nem tudom, hogy a kocsi kié volt, mindenesetre volt sofőrünk, akit ki kellett fizetni. Út közben végre lett netem, belebújtam a telefonomba, le kellett adni az életjeleket, meg mindenki faggatott, hogy milyen a hely, hogy érzem magam. Megérkeztünk Banjulba, a városhatárnál fegyveres őrök ellenőrzik az autókat, de csak lelassítottunk, bekukucskáltak és mentünk is tovább. A belvárosban áthaladtunk a kocsival a diadalív alatt, ez a város egyik látványossága, van mellette egy tribün szerűség is, sok székkel, gondolom nemzeti ünnepségeknél ide gyűlnek össze az emberek. A bevándorlási irodában dolgozik Sarjo sógora, őt kerestük meg, ő felel a határvédelemért. Protekció, meg helyi kapcsolat nélkül elég nehéz lenne ezt a procedúrát végig járni, én nem is értettem teljesen, hogy milyen leveleknek milyen szervezeteken kell átmenni. Az egyik egyenruhás kérdezte honnan származom, mondtam, hogy Magyarország. „Á, az az ország ahol kriminalizálják a betelepülőket? Vajon a gambiai vendéglátód is el tudna menni Magyarországra úgy, ahogy te most itt vagy? Hogy van ez? Mi ingyen adunk vízumot, ti meg lezárjátok a határokat?” Mondtam, hogy a miniszterelnök nem a barátom, nem értek vele egyet és nem tudok vele mit csinálni. Mivel nem saját vállalkozást akarok csinálni Gambiában meg nem nyaralgatás céljából kell a vízum, hanem mert önkéntes munkát szeretnék végezni, amire meghívtak, nem nagyon talált rajtam fogást a tiszt, de sokáig kukacoskodott. „Nyissátok ki a határaitokat, különben legközelebb te sem jöhetsz ide csak úgy.” - bökte oda búcsúzóul. Rajta kívül mindenki nagyon udvarias és segítőkész volt. Végül nem sikerült elintézni a tartózkodási engedélyt, de a tandemtársamnak is kell a papír, majd együtt egy füst alatt letudjuk. Gambiába európaiként az országba lépéskor 28 napos turista vízumot adnak, ha valaki hosszabb ideig akar maradni, tartózkodási engedélyt kell kérni, ezt az Immigration Officeban lehet megtenni, kel hozzá útlevél meg 2 igazolványkép. A bevándorlási iroda körül vannak bodegák, ahol lehet fotót csináltatni.
A Bevándorlási Irodából visszamentünk Haddy-ékhoz, marhapörkölttel vártak minket, ami nagyon hasonló a magyar pörkölthöz, szaftja van, kicsit csípős is, csak ők paradicsomszósszal készítik és rizzsel eszik. Púposan megpakoltak egy tányért, kb. 2 férfias adaggal, és letették elém, hogy akkor ezt meg kéne enni. Nem tudom, meddig fog tartani ez a libatömő hozzáállás, igyekszem tartani a tempót, de remélem később majd úgy és annyit eszünk amennyit szeretnénk. Minden nagyon finom, csak ez a nyomás még nekem is sok. Az estebéd közben Sarjo megemlítette, hogy pénteken lesz egy tehetségkutató verseny a faluban, különböző kategóriákban, és hogy kéne csinálni hozzá egy szórólapot, meg tudom-e csinálni. „Rendben, holnapra kész lesz.” Délután Haddy-ék kivittek megmutatni a tengerpartot. Gambia strandjait „Mosolygó part”-nak hívják, és az emberek mentalitásából ez telesen érthető is. Az útra Haddy popcorn-t készített, papírlapokból tölcséreket formázott, mindenkinek volt egy teli papírkája. Ők cukorral szórják meg a forró popcorn, én sóval kértem. A maradékomat megkóstolta Haddy, monda, hogy így még nem próbálta, de ízlik neki. A parton sétáltunk egyet, elég kihalt volt, az éttermek, hotelek és bodegák zárva voltak, a szezon novembertől tavaszig tart, ilyenkor csak a helyiek járnak ki, amikor nem esik az eső, fociznak, esetleg edzenek. A strandolás/fürdés itt sem divat. Én nézegettem a hullámokat, hogy túl kicsik lennének szörfözéshez, Haddy kérdezte, hogy be mernék-e menni ebbe a vízbe, mert ő fél tőle. „Persze” – mondtam. Sétáltunk egyet, fotózkodtunk a parton, egy pasi a lovát akarta bérbe adni, hogy elvisz minket lovagolni, de csak képeket csináltunk a lóval. Kicsi Ibrahim-ot feltettük a lóra, hogy ő menjen, de nagyon félt, inkább nem erőltettük. A séta után hazamentünk, bezárkóztam a szobába, hogy megcsináljam a szórólapot, de annyira izzadtam, hogy előbb elmentem zuhanyozni, meg kihasználva a frissen szerzett internetet újra elvesztem a válaszolgatásban. Ahogy a fürdő küszöbén ücsörögve pötyögtem a telefonon, megláttam, hogy valami mozog. Mintha a szőnyeg mintája mozdult volna meg, először azt hittem csak én képzelek oda valamit, aztán megláttam egy tenyér méretű (Kb 8 cm átmérőjű, de legalább vékony lábú) pókot. „Üdv a trópusokon.” Felugrott bennem az adrenalin, felkaptam a cipőmet és elkezdtem üldözni. Természetesen nem sikerült, a pók bemenekült Haddy 20-30 párból álló cipőkollekciójából felhalmozott kupacba. Kihasználva az internetet elkezdtem keresgélni, hogy milyen pók lehetett. Találtam egy listát, „A 8 leghalálosabb pók Gambiában”. Kisbarátunk szerencsére nem volt benne ebben a toplistában, úgyhogy gondoltam nagy baj nem lehet. Cserébe olvastam mindenféle rettenetről, hogy milyen rovarok és paraziták, hogyan raknak petéket az ember bőre alá. „Nonszensz, ezt abba kell hagyni, ezek extrém kivételek!” – nyugtattam magam. A nagy ijedség után gondoltam megvacsorázok, kimentem a szobából és megmelegítettem az ebédem maradékát, ami még mindig termetes adag volt, közben alkudoztam Haddy-val, hogy ne tegyen rá plusz rizst. Vacsora közben elmeséltem neki, hogy egy hatalmas pók van a szobában, szemmel láthatóan nem nagyon hitt nekem, szerintem csak azt gondolta, hogy úgy általában nem találkoztam pókokkal és félek tőlük. „Jaj ezek nem bántanak” – persze, hogy nem… , de ez akkora volt, hogy azon gondolkodtam, hogy megtartom háziállatnak, fogselyemből csinálok neki kis pórázt, meg kap a nyakába egy kis csengettyűt. Haddy bejött a szobába a kis kézi seprűvel meg egy kislapáttal, levadászott egy aprócska pókot, majd megkérdezte, hogy ez volt-e az. Mondtam, hogy nem, de hagyjuk, biztos nem bánt, és majd valahogy megbarátkozok az új lakótársammal. Leültem, hogy megcsináljam a szórólapot, de nem hagyott nyugodni, hogy körülöttem portyázik a kis háziállatom. Felkeltem, éreztem, hogy csak az egyikünk élheti túl az estét. Elkezdtem körülnézni az elemlámpával és felforgatni a dolgokat, végül megtaláltam, természetesen a hátizsákomból szaladt ki. Csak egy dobásom volt, ha megint eltűnik, nem fogom tudni elkapni, összeszedtem minden vadászösztönt és a földhöz csaptam a cipőm. Talált! Kinyiffanva akkorára húzta össze magát, mint egy nagyobb gesztenye. Felemelt karokkal ugrálva mentem ki a szobából, hogy elújságoljam Haddy-nak a diadalt. Egy kislapáttal kivitte a pókot – „Hát ez tényleg nagy darab volt.” Végre nyugodtan tudtam dolgozni, hajnal 3-4-re lettem kész a szórólappal, nem akartam másnapra hagyni.

2018. 07. 15. Vasárnap


A kecske és Serrekunda


Első reggel sokáig aludtam, kimerült voltam. Ahogy ébredeztem füst szag volt meg hallottam egy kecskét (vagy talán bárányt) és elég nagy volt kint a kertben a jövésmenés. Kimentem a nappaliba reggelizni, az előző napi vacsorát ettem (mert ugye nem hagyunk ott semmit). Nézte a háziasszony, hogy kik vannak a kertben, mondta, hogy ők nem itt laknak, de velük volt a ház tulajdonosa is, egy asszony, akinek a fia házban lakik, és hogy a ház végében van egy parcella, ahova építeni akarnak egy kis házat, biztos amiatt vannak itt. Kimentünk teázni a kertbe, mindenki normálisan köszönt, pár embernek bemutattak, de nem kezeltek idegenként, nagyon kedvesek voltak. Gyanúsan nagy madarak repkedtek a kertben, először nem ismertem fel őket, aztán láttam, hogy keselyűk. Gondoltam, ez teljesen normális, itt laknak, nálunk galamb van, itt ezek a fél méteres madarak. Később felmentünk Haddyval a tetőre, ott a szél nagyon kellemes. Körbemutogatta a környék házait, hogy mi merre van, meg hogy van a szomszédságban egy árvaház, amit egy „Fehér Hölgy” épített. Kérdeztem, hogy mi lett a kecskével. „Hát levágták.” Megeszik? – kérdeztem. „Nem,  új házat építenek és feláldozták, hogy jó szerencséje legyen a háznak.” Hát jó – gondoltam – végül is ki akarná magára haragítani a fekete mágia szellemeit.
Délután elmentünk vásárolni. Gondoltam kiugrunk a legközelebbi kisboltba, de ehhez képest elmentünk Serrekundába, Gambia legnagyobb piacára. A tömegközlekedés úgy működik, hogy kiállsz a főútra, ahol taxit vagy kisbuszt lehet leinteni. A kisbusz 12 fős, és olcsó, a főbb útvonalakon mennek, a nagyobb csomópontoknál át kell szállni. Nincsenek megállók, jelzed, ha le akarsz szállni és megállnak. A sofőr csak vezet, minden kisbuszban van egy srác, aki a fel-le szállásért felelős és gyűjti a pénzt, ő az „aprantis” helyi nyelven. Nincs jegy, mindenki tudja, hogy 8dalasi egy út/fő, odaadják a pénzt, megkapják a visszajárót. Az ülések szűkösek, néha nagy csomagokkal, lavórokkal is felszállnak, de valahogy mindig megoldják. Kívülről kaotikusnak tűnhet, de működik, és nem kell rá annyit várni, mint az otthoni tömegközlekedésre. Menetrend nincs, minden busz akkor indul ha megtelik. A taxikon is legtöbbször osztoznak, aki egy irányba megy, egy taxiba ül, amig meg nem telik, itt abszolút működik a telekocsi, nincs pazarlás! A piacon az első állomás a pénzváltás volt, elsétáltunk egy helyre, ami szemmel láthatólag pénzváltó negyed volt. Haddy próbálta telefonon hívni a kontaktját, de nem vette fel, végül egy másik emberke leszólított minket, az ő pénzváltójába mentünk be. Szulejmán jobb árfolyamon váltott, mint a hivatalos, szóval beváltottam szinte minden pénzem. Az eurót félretetem Szenegálra, ott az a jobb, mert fix árfolyam van, és sok helyen el is fogadják, nem is feltétlenül kell váltani. Nagy bankjegyből alig volt pár, a pénzt 50 dalasikban kaptam meg, ami bő egy dollárnak felel meg, szóval óriás köteg pénzek voltak nálam, zavarba ejtően gazdagnak éreztem magam, percekig csak ültünk hárman és számoltuk a pénzt. A sérült bankjegyeket, amiről hiányzik a szám ki kell cseréltetni, mert az árusok nem fogadják el. Eltettem a pénzgurigákat és megindultunk vásárolni. Út közben találkoztunk Sarjoval, aztán elvittek egy szupermarketbe. A piac bodegái mellett az út túl oldalán egy légkondicionált üzlet volt, amit indiaiak visznek, „Itt van minden, ami nektek fehéreknek kell.” Bementünk, nem hagyták, hogy vigyem a kosarat, zavarba ejtő volt ekkora kisérettel bevásárolni. Miután kijöttünk, egy árusnál feltöltöttem a SIM kártyámat. Megmondod a számod, odaadod a pénzt, és megvárod amig megjön a jóváhagyó SMS, hogy a pénz a SIM kártyádon van. A SIM kártyához mindent külön aktiválni kell (telefonálást, adatforgalmat, hotspotot), illetve regisztrálni kell egy személyihez, vagy útlevélhez. Nekem két SIM kártyám van, mind kettő Sarjo nevén, ő beszélt az ügyfélszolgálattal is, ha valamit intézni kellett. Az úton vettünk még mangót, a drágábbat választottam, az nagyobb meg érettebb volt, 50 dalasiba került és 5 db nagy mangót kaptam érte. Miután hazaértünk megvacsoráztunk, én most is külön ettem, a bevásárolt alapanyagokból próbáltam valamit össze-szerencsétlenkedni, virslit sütöttem, meg valami rizslisztes indiai ételt vettem, amiből az első adagot kicsit elrontottam, de végül Haddy segített jól megcsinálni a lepényféleséget. Ment a TV, afrikai szappanoperák leginkább, némelyik angolul, de sok woloful és egyéb helyi nyelveken. Két gambiai tv csatorna van, a többi szenegál, nigériai, ghánai, stb. A reklámok meg a műsorok is nagyon viccesek, a legtöbb tiszta időutazás, 90’s eleje, meg kicsit giccses is. A sorozatok nagyon teátrálisak, kicsit a régi dél-amerikai szappanoperák hangulatát idézik, csak még jobban eltúlozva. Nem nagyon telik el úgy 5-10 másodpercnél több, hogy valaki ne lenne kiakadva. Vannak ázsiai sorozatok is, japán meg indiai volt eddig. A háziaknak egy indiai sorozat a kedvencük, hétköznap azt szokták nézni. Európai/amerikai filmek is mennek, de azokat soha nem nézik, így innen furcsa is, hogy azokban a filmekben mindenki fehér, vagy csak mutatóban van egy-két színes bőrű szereplő.

2018. 07. 24-25. Kedd, Szerda

Partnerlátogatás és bevásárlás Sarjo és Isha reggel 8-ra jött értünk, bementünk a városba, hogy bemutassanak minket a partnerszervezet...