2018. 07. 18. Szerda

NEMA, Immigration Office, konyha-felszerelés, szuvenír

Későn keltünk, dél-egy körül elindultunk Sarjo-val a NEMA irodába (ez a mezőgazdasági minisztérium neve), itt dolgozik az egyik bátyja. Út közben láttunk egy keselyűt az egyik ház tetején, Dilfuza teljesen bezsongott, elkezdte fotózni, hogy megmutassa majd az apukájának, nagyon lelkes volt. Utána út közben elmeséltem neki, hogy első reggel feláldoztak egy kecskét (vagy bárányt) a kertben, és hogy aznap tele volt a kert keselyűkkel. „Igen-igen, állatokat Üzbegisztánban is fel szoktak áldozni, de ott nincsenek keselyűk.” Szóval szegény kecske élete smafu, csak az egzotikus nagy madarak helyi érdekességek. Megérkeztünk az irodába, itt lefénymásoltuk az útleveleinket és béreltünk egy autót (sofőrrel), amivel újból elmentünk Banjulba a bevándorlási irodába. A kukacoskodó tiszt most szerencsére nem volt ott, mindenki nagyon barátságos volt. Önkéntesként ingyenes tartózkodási engedélyt kértünk, de a kitöltendő papírért 200 Dalasit fizettünk fejenként. Le kellett adni az útlevél fénymásolatát és két igazolványképet, amit az iroda környékén kis kioszkokban több helyen meg lehet csináltatni 200 Dalasiért. A tartózkodási engedély egy évre szól, január elsejétől december 31-ig, ha valaki tovább akar maradni, januárban meg kell újítani, és decemberben mindenképpen lejár, tehát nekünk csak fél évre szól. Az egyetlen, ami hiányzott, az az illetékes emberke aláírása, ez persze el fog tartani pár napig, majd telefonálnak, és megint visszamegyünk, hogy lepecsételjék az útleveleket. A kocsit és a sofőrt időben vissza kellett juttatni az irodába, Banjulban nem volt időnk mászkálni. Leraktuk a kocsit és elindultunk, hogy bevásároljunk pár dolgot a faluba. Dilfuza készpénz nélkül érkezett, egy darab Maestro bankkártyával, akár melyik bankba mentünk be, nem fogadták el. VISA kártyával lehet leginkább boldogulni, de a legtöbb automatánál a maximális kézpénzfelvétel 4000 Dalasi (kb 23.000,- Ft.). Küzdelmes lesz így a pénzszerzés… Kicsit bosszantott, hogy ennyire nem tervezett előre, emiatt anyagilag rám volt utalva, fizettem a vásárlást, majd megadja később. Konyhai felszerelést vettünk, edényeket, evőeszközöket, dobozokat. Miután visszamentünk Haddy-hoz és megvacsoráztunk, odaadtuk a szuveníreket, amiket ajándékba hoztunk. Dilfuza egy kinyitható, egy darab fából faragott kis könyvtartót hozott meg egy csomag bonbon-t, én Szentendrén szereztem egy kézzel hímzett összehúzható zsemletartót, meg a reptéren paprikát és marciánt. Cukik voltak, örültek neki.

Dilfuza még nem volt a ház tetőteraszán, így felmentünk, hogy megmutassuk neki. Kellemes hűvös szellő volt. Haddy és Ismaela (a katona) jött fel velünk, mint mindig, a tetőterasz hangulata most is hosszas beszélgetésbe sodort minket. Beszéltünk a politikai helyzetről, Ismaela monda, hogy nem mondhat rosszat a főnökéről, de az kiderült a beszélgetésből, hogy az előző minisztert sokkal jobban kedvelték, állítólag sokat tett az országért. Amiket a nemzetközi hírekben olvastam, az alapján kemény diktátor volt, és nagyon negatív híreket találtam róla, ehhez képest ők az ellenkezőjét mesélték. Az új elnökkel nincsenek nagyon kibékülve, nem igazán csinál új dolgokat és pár régi jót is megszüntetett, például az ingyenes oktatást, emiatt az emberek többsége nem tud egyetemre menni. A másik amire panaszkodtak az új elnökkel kapcsolatban, hogy mióta hatalomra került, nagyon felerősödött a „tribalizáció”, azaz a törzseket egymás ellen hergeli, származás alapján megkülönböztetik az embereket. A régi elnökről azt mondták kemény kezű volt ugyan, de mindenkivel egyenlően, és nem tett különbséget a törzsek között.

2018. 07. 17. Kedd

Dilfuza érkezése

Kedden jó későn ébredtem a hajnalig tartó munka után, és egész nap ki se mozdultam a házból. Haddy és Isha ruhát mostak, és megkérdeztem, hogy én is moshatok-e. Ragaszkodtak hozzá, hogy kimossák a ruháim, hiába próbáltam győzködni őket, hogy segíthessek legalább. Az igazat megvallva kettőnél több ember amúgy sem fért be a fürdőszobába, hagytam magam. Együtt mentünk fel teregetni, persze a munka nagy részét ők csinálták meg. Ibrahim is feljött, szaladgált, az anyja meg kiabált, amikor túl közel ment az alacsony korláthoz. A tetőn három férfi ült kint, ebédeltek. Az étel egy nagy fémtálban volt középen a földön. Rizst ettek csirkével. Köszöntünk egymásnak, és invitáltak, hogy üljek le hozzájuk, odamentem, adtak egy kis dobozt szék gyanánt. Székeket nem nagyon használnak, az ételt általában a földön tálalják, így alacsonyan ülni praktikusabb. Gyakori, hogy kerek műanyag dobozokat használnak székként, amiben korábban ketchup, majonéz, vagy egyéb étel volt. Bemutatkoztunk egymásnak, megkínáltak étellel, nem voltam éhes, de nem akartam udvariatlan lenni, elfogadtam. Mutatták hogyan kell kézzel enni a rizst, a felső ujjperceket behajlítva kanálféleséget formáztak a kezükből, vettek egy marék rizst, és egyetlen nagy falattal bekanalazták úgy, hogy az ujjaikat is a szájukba vették. Próbáltam utánozni a mozdulatot, de úgy éreztem szanaszét szórom a rizst. Megköszöntem a vendéglátást és elbúcsúztam. Haddy-val még fent maradtunk a teraszon, ott általában a szellő miatt friss volt a levegő, és itt mindig hosszabban beszélgettünk. Mesélt a vállalkozásáról, hogy hogyan dolgoztak más farmokon, meg a szervezet farmjáról, hogy előző évben babot ültettek, de rossz volt a mag és semmit nem tudtak aratni. Délután elkezdtem írni az útinaplót, mert képtelenség mindenkinek egyesével elmesélni, hogy mi történik velem. Persze laptopon még semmilyen internetet nem tudtam használni, és ha tudtam volna, akkor is elég drága lett volna feltölteni, szóval kérdéses, hogy mikor és hogyan fogom tudni megosztani a naplót, és egyáltalán elolvassa-e valaki, de legalább magamnak meglesznek a sztorik. Szépen lassan beesteledett, hajnali egykor mentünk Dilfuzáért a reptérre. A szervezetben mindent együtt csinálnak, még ilyen későn is mindenki jött, akinek másnap nem volt korán reggel munkája. Haddy szomszédja volt a sofőrünk, Moa. Dilfuza eredetileg vasárnap éjjel érkezett volna, de a légitársaság miatt lekéste a csatlakozást és két napra Casablancában ragadt a reptéren. Mivel nem volt vízuma Marokkóba, se a bőröndjét nem adták ki, és a reptérről sem mehetett ki. A kézipoggyászában nem volt tisztálkodószer, fogkefe vagy váltóruha, nem volt felkészülve ilyesmire, szerintem benne fel sem merült, hogy a poggyászát elhagyhatják és napokra vagy hetekre ruha és maláriagyógyszer nélkül marad. Casablankán jó erősen dübörgött a légkondi, pulcsija sem volt, és 20 óra után kapott egy reptéri „hotelszobát”, amit valószínűleg évek óta nem takarítottak, pici és koszos volt. Moá-nak nem írtunk vasárnap, hogy Dilfuza lekéste a gépet, szegény hajnalig virrasztott. Kedden Dilfuza írt, hogy fent van a  gépen, és éjjel érkezik. A reptérre jött velünk Ibrahim is, elég aktív kis kölyök, és a szülők sem aggódnak túl sokat a gyerek miatt, addig van ébren, amíg ők, nem zavarják el este 9-10-kor aludni. Simán átsétált a kordonokon, úgy kellett visszahalászni a biztonsági vonalak mögül. Sokat vártunk, de végül Dilfuza megérkezett, közösen elmenünk Haddy-hoz, ott a többiek elbúcsúztak, és elvonultunk aludni. Bár egy nagy franciaágyunk volt, nem tudtam, hogy fogunk elférni a szúnyogháló alatt. Persze megoldottuk, összehúztuk magunkat meg kicsit kilógott a lábunk.

2018. 07. 16. Hétfő

Immigration office, Mosolygó part és a küzdelem

A vendéglátóimhoz képest korán ébredtem, megreggeliztem, aztán Sarjo eljött értem és elindultunk az Immigration Office-ba (Bevándorlási Iroda), hogy elintézzük a vízumomat. Tömegközlekedéssel elmentünk a mezőgazdasági irodába, ahol a bátyja dolgozik, hogy az ő kocsijával menjünk Banjulba. A kocsihoz sofőr is jár, ha valakinek kocsija van, az azt jelenti, hogy sofőrként dolgozik is. Itt nem tudom, hogy a kocsi kié volt, mindenesetre volt sofőrünk, akit ki kellett fizetni. Út közben végre lett netem, belebújtam a telefonomba, le kellett adni az életjeleket, meg mindenki faggatott, hogy milyen a hely, hogy érzem magam. Megérkeztünk Banjulba, a városhatárnál fegyveres őrök ellenőrzik az autókat, de csak lelassítottunk, bekukucskáltak és mentünk is tovább. A belvárosban áthaladtunk a kocsival a diadalív alatt, ez a város egyik látványossága, van mellette egy tribün szerűség is, sok székkel, gondolom nemzeti ünnepségeknél ide gyűlnek össze az emberek. A bevándorlási irodában dolgozik Sarjo sógora, őt kerestük meg, ő felel a határvédelemért. Protekció, meg helyi kapcsolat nélkül elég nehéz lenne ezt a procedúrát végig járni, én nem is értettem teljesen, hogy milyen leveleknek milyen szervezeteken kell átmenni. Az egyik egyenruhás kérdezte honnan származom, mondtam, hogy Magyarország. „Á, az az ország ahol kriminalizálják a betelepülőket? Vajon a gambiai vendéglátód is el tudna menni Magyarországra úgy, ahogy te most itt vagy? Hogy van ez? Mi ingyen adunk vízumot, ti meg lezárjátok a határokat?” Mondtam, hogy a miniszterelnök nem a barátom, nem értek vele egyet és nem tudok vele mit csinálni. Mivel nem saját vállalkozást akarok csinálni Gambiában meg nem nyaralgatás céljából kell a vízum, hanem mert önkéntes munkát szeretnék végezni, amire meghívtak, nem nagyon talált rajtam fogást a tiszt, de sokáig kukacoskodott. „Nyissátok ki a határaitokat, különben legközelebb te sem jöhetsz ide csak úgy.” - bökte oda búcsúzóul. Rajta kívül mindenki nagyon udvarias és segítőkész volt. Végül nem sikerült elintézni a tartózkodási engedélyt, de a tandemtársamnak is kell a papír, majd együtt egy füst alatt letudjuk. Gambiába európaiként az országba lépéskor 28 napos turista vízumot adnak, ha valaki hosszabb ideig akar maradni, tartózkodási engedélyt kell kérni, ezt az Immigration Officeban lehet megtenni, kel hozzá útlevél meg 2 igazolványkép. A bevándorlási iroda körül vannak bodegák, ahol lehet fotót csináltatni.

A Bevándorlási Irodából visszamentünk Haddy-ékhoz, marhapörkölttel vártak minket, ami nagyon hasonló a magyar pörkölthöz, szaftja van, kicsit csípős is, csak ők paradicsomszósszal készítik és rizzsel eszik. Púposan megpakoltak egy tányért, kb. 2 férfias adaggal, és letették elém, hogy akkor ezt meg kéne enni. Nem tudom, meddig fog tartani ez a libatömő hozzáállás, igyekszem tartani a tempót, de remélem később majd úgy és annyit eszünk amennyit szeretnénk. Minden nagyon finom, csak ez a nyomás még nekem is sok. Az estebéd közben Sarjo megemlítette, hogy pénteken lesz egy tehetségkutató verseny a faluban, különböző kategóriákban, és hogy kéne csinálni hozzá egy szórólapot, meg tudom-e csinálni. „Rendben, holnapra kész lesz.” Délután Haddy-ék kivittek megmutatni a tengerpartot. Gambia strandjait „Mosolygó part”-nak hívják, és az emberek mentalitásából ez telesen érthető is. Az útra Haddy popcorn-t készített, papírlapokból tölcséreket formázott, mindenkinek volt egy teli papírkája. Ők cukorral szórják meg a forró popcorn, én sóval kértem. A maradékomat megkóstolta Haddy, monda, hogy így még nem próbálta, de ízlik neki. A parton sétáltunk egyet, elég kihalt volt, az éttermek, hotelek és bodegák zárva voltak, a szezon novembertől tavaszig tart, ilyenkor csak a helyiek járnak ki, amikor nem esik az eső, fociznak, esetleg edzenek. A strandolás/fürdés itt sem divat. Én nézegettem a hullámokat, hogy túl kicsik lennének szörfözéshez, Haddy kérdezte, hogy be mernék-e menni ebbe a vízbe, mert ő fél tőle. „Persze” – mondtam. Sétáltunk egyet, fotózkodtunk a parton, egy pasi a lovát akarta bérbe adni, hogy elvisz minket lovagolni, de csak képeket csináltunk a lóval. Kicsi Ibrahim-ot feltettük a lóra, hogy ő menjen, de nagyon félt, inkább nem erőltettük. A séta után hazamentünk, bezárkóztam a szobába, hogy megcsináljam a szórólapot, de annyira izzadtam, hogy előbb elmentem zuhanyozni, meg kihasználva a frissen szerzett internetet újra elvesztem a válaszolgatásban. Ahogy a fürdő küszöbén ücsörögve pötyögtem a telefonon, megláttam, hogy valami mozog. Mintha a szőnyeg mintája mozdult volna meg, először azt hittem csak én képzelek oda valamit, aztán megláttam egy tenyér méretű (Kb 8 cm átmérőjű, de legalább vékony lábú) pókot. „Üdv a trópusokon.” Felugrott bennem az adrenalin, felkaptam a cipőmet és elkezdtem üldözni. Természetesen nem sikerült, a pók bemenekült Haddy 20-30 párból álló cipőkollekciójából felhalmozott kupacba. Kihasználva az internetet elkezdtem keresgélni, hogy milyen pók lehetett. Találtam egy listát, „A 8 leghalálosabb pók Gambiában”. Kisbarátunk szerencsére nem volt benne ebben a toplistában, úgyhogy gondoltam nagy baj nem lehet. Cserébe olvastam mindenféle rettenetről, hogy milyen rovarok és paraziták, hogyan raknak petéket az ember bőre alá. „Nonszensz, ezt abba kell hagyni, ezek extrém kivételek!” – nyugtattam magam. A nagy ijedség után gondoltam megvacsorázok, kimentem a szobából és megmelegítettem az ebédem maradékát, ami még mindig termetes adag volt, közben alkudoztam Haddy-val, hogy ne tegyen rá plusz rizst. Vacsora közben elmeséltem neki, hogy egy hatalmas pók van a szobában, szemmel láthatóan nem nagyon hitt nekem, szerintem csak azt gondolta, hogy úgy általában nem találkoztam pókokkal és félek tőlük. „Jaj ezek nem bántanak” – persze, hogy nem… , de ez akkora volt, hogy azon gondolkodtam, hogy megtartom háziállatnak, fogselyemből csinálok neki kis pórázt, meg kap a nyakába egy kis csengettyűt. Haddy bejött a szobába a kis kézi seprűvel meg egy kislapáttal, levadászott egy aprócska pókot, majd megkérdezte, hogy ez volt-e az. Mondtam, hogy nem, de hagyjuk, biztos nem bánt, és majd valahogy megbarátkozok az új lakótársammal. Leültem, hogy megcsináljam a szórólapot, de nem hagyott nyugodni, hogy körülöttem portyázik a kis háziállatom. Felkeltem, éreztem, hogy csak az egyikünk élheti túl az estét. Elkezdtem körülnézni az elemlámpával és felforgatni a dolgokat, végül megtaláltam, természetesen a hátizsákomból szaladt ki. Csak egy dobásom volt, ha megint eltűnik, nem fogom tudni elkapni, összeszedtem minden vadászösztönt és a földhöz csaptam a cipőm. Talált! Kinyiffanva akkorára húzta össze magát, mint egy nagyobb gesztenye. Felemelt karokkal ugrálva mentem ki a szobából, hogy elújságoljam Haddy-nak a diadalt. Egy kislapáttal kivitte a pókot – „Hát ez tényleg nagy darab volt.” Végre nyugodtan tudtam dolgozni, hajnal 3-4-re lettem kész a szórólappal, nem akartam másnapra hagyni.

2018. 07. 15. Vasárnap

A kecske és Serrekunda

Első reggel sokáig aludtam, kimerült voltam. Ahogy ébredeztem füst szag volt meg hallottam egy kecskét (vagy talán bárányt) és elég nagy volt kint a kertben a jövésmenés. Kimentem a nappaliba reggelizni, az előző napi vacsorát ettem (mert ugye nem hagyunk ott semmit). Nézte a háziasszony, hogy kik vannak a kertben, mondta, hogy ők nem itt laknak, de velük volt a ház tulajdonosa is, egy asszony, akinek a fia házban lakik, és hogy a ház végében van egy parcella, ahova építeni akarnak egy kis házat, biztos amiatt vannak itt. Kimentünk teázni a kertbe, mindenki normálisan köszönt, pár embernek bemutattak, de nem kezeltek idegenként, nagyon kedvesek voltak. Gyanúsan nagy madarak repkedtek a kertben, először nem ismertem fel őket, aztán láttam, hogy keselyűk. Gondoltam, ez teljesen normális, itt laknak, nálunk galamb van, itt ezek a fél méteres madarak. Később felmentünk Haddyval a tetőre, ott a szél nagyon kellemes. Körbemutogatta a környék házait, hogy mi merre van, meg hogy van a szomszédságban egy árvaház, amit egy „Fehér Hölgy” épített. Kérdeztem, hogy mi lett a kecskével. „Hát levágták.” Megeszik? – kérdeztem. „Nem,  új házat építenek és feláldozták, hogy jó szerencséje legyen a háznak.” Hát jó – gondoltam – végül is ki akarná magára haragítani a fekete mágia szellemeit.

Délután elmentünk vásárolni. Gondoltam kiugrunk a legközelebbi kisboltba, de ehhez képest elmentünk Serrekundába, Gambia legnagyobb piacára. A tömegközlekedés úgy működik, hogy kiállsz a főútra, ahol taxit vagy kisbuszt lehet leinteni. A kisbusz 12 fős, és olcsó, a főbb útvonalakon mennek, a nagyobb csomópontoknál át kell szállni. Nincsenek megállók, jelzed, ha le akarsz szállni és megállnak. A sofőr csak vezet, minden kisbuszban van egy srác, aki a fel-le szállásért felelős és gyűjti a pénzt, ő az „aprantis” helyi nyelven. Nincs jegy, mindenki tudja, hogy 8dalasi egy út/fő, odaadják a pénzt, megkapják a visszajárót. Az ülések szűkösek, néha nagy csomagokkal, lavórokkal is felszállnak, de valahogy mindig megoldják. Kívülről kaotikusnak tűnhet, de működik, és nem kell rá annyit várni, mint az otthoni tömegközlekedésre. Menetrend nincs, minden busz akkor indul ha megtelik. A taxikon is legtöbbször osztoznak, aki egy irányba megy, egy taxiba ül, amig meg nem telik, itt abszolút működik a telekocsi, nincs pazarlás! A piacon az első állomás a pénzváltás volt, elsétáltunk egy helyre, ami szemmel láthatólag pénzváltó negyed volt. Haddy próbálta telefonon hívni a kontaktját, de nem vette fel, végül egy másik emberke leszólított minket, az ő pénzváltójába mentünk be. Szulejmán jobb árfolyamon váltott, mint a hivatalos, szóval beváltottam szinte minden pénzem. Az eurót félretetem Szenegálra, ott az a jobb, mert fix árfolyam van, és sok helyen el is fogadják, nem is feltétlenül kell váltani. Nagy bankjegyből alig volt pár, a pénzt 50 dalasikban kaptam meg, ami bő egy dollárnak felel meg, szóval óriás köteg pénzek voltak nálam, zavarba ejtően gazdagnak éreztem magam, percekig csak ültünk hárman és számoltuk a pénzt. A sérült bankjegyeket, amiről hiányzik a szám ki kell cseréltetni, mert az árusok nem fogadják el. Eltettem a pénzgurigákat és megindultunk vásárolni. Út közben találkoztunk Sarjoval, aztán elvittek egy szupermarketbe. A piac bodegái mellett az út túl oldalán egy légkondicionált üzlet volt, amit indiaiak visznek, „Itt van minden, ami nektek fehéreknek kell.” Bementünk, nem hagyták, hogy vigyem a kosarat, zavarba ejtő volt ekkora kisérettel bevásárolni. Miután kijöttünk, egy árusnál feltöltöttem a SIM kártyámat. Megmondod a számod, odaadod a pénzt, és megvárod amig megjön a jóváhagyó SMS, hogy a pénz a SIM kártyádon van. A SIM kártyához mindent külön aktiválni kell (telefonálást, adatforgalmat, hotspotot), illetve regisztrálni kell egy személyihez, vagy útlevélhez. Nekem két SIM kártyám van, mind kettő Sarjo nevén, ő beszélt az ügyfélszolgálattal is, ha valamit intézni kellett. Az úton vettünk még mangót, a drágábbat választottam, az nagyobb meg érettebb volt, 50 dalasiba került és 5 db nagy mangót kaptam érte. Miután hazaértünk megvacsoráztunk, én most is külön ettem, a bevásárolt alapanyagokból próbáltam valamit össze-szerencsétlenkedni, virslit sütöttem, meg valami rizslisztes indiai ételt vettem, amiből az első adagot kicsit elrontottam, de végül Haddy segített jól megcsinálni a lepényféleséget. Ment a TV, afrikai szappanoperák leginkább, némelyik angolul, de sok woloful és egyéb helyi nyelveken. Két gambiai tv csatorna van, a többi szenegál, nigériai, ghánai, stb. A reklámok meg a műsorok is nagyon viccesek, a legtöbb tiszta időutazás, 90’s eleje, meg kicsit giccses is. A sorozatok nagyon teátrálisak, kicsit a régi dél-amerikai szappanoperák hangulatát idézik, csak még jobban eltúlozva. Nem nagyon telik el úgy 5-10 másodpercnél több, hogy valaki ne lenne kiakadva. Vannak ázsiai sorozatok is, japán meg indiai volt eddig. A háziaknak egy indiai sorozat a kedvencük, hétköznap azt szokták nézni. Európai/amerikai filmek is mennek, de azokat soha nem nézik, így innen furcsa is, hogy azokban a filmekben mindenki fehér, vagy csak mutatóban van egy-két színes bőrű szereplő.

2018. 07. 12.-14. Csütörtök-Szombat

Budapest-Lisszabon-Dakar-Banjul

Lisszabon

Nagynehezen belefért a csomagom a 23kilós limitbe, minden apróságról azt gondoltam, hogy kelleni fog a túléléshez, aztán apránként lecsökkentettem, lesz, ami lesz. Budapesten valami olyan szuvenírt kellett találnom ami picike, paprikát vettem meg marcipánt (az nem olvad meg a melegben, mint a csoki), meg vittem a korábban szerzett hímzett zsemletartót. Sok időm volt, de gyorsan elment, ahogy az út is. Este 7kor landoltam Lisszabonban, reggel 7re újra a reptéren kellett lennem, úgyhogy a belvárosba nem mentem be, egy kis hosztelban szálltam meg a reptér közelében.
A szállás házinénije nagyon cuki volt, szerzett nekem puffasztott rizst, hogy legyen gluténmentes reggelim. Egy négy fős szobában aludtam emeletes ágyon, elég instabil volt, minden mozdulatra imbolygott, illetve a későn érkező vendégek nagyon hangosak voltak, de mégis csak jobb, mint a reptér. Hajnalban korábban ébredtem a kelleténél, de gondoltam inkább elütöm az időt a reptéren, minthogy a szálláson szenvedjek. Egy kínai srác is ugyan akkor kelt és szintén a reptérre ment, kivitt Überrel, de nem hagyta, hogy fizessek érte. Sok csomagja volt, Lisszabonban tanul, ment haza a nyári szünetre. A reptéren elköszöntünk. Gyors becsekkolás, csak hátizsákkal voltam, nem vettem semmit, mert azt Dakarban újra be kéne csekkolni. A gép egy órával később indult el, mert egy utast leszállítottak a gépről. Hosszú vita volt, kijött a kapitány is, aztán jöttek a rendőrök is. Inzultálta állítólag az egyik utaskisérőt. Akivel együtt utazott volna szintén problémázott, leültették, hogy maradjon csöndben, különben ő sem repülhet. A kapitány elnézést kért a kellemetlenségért, és biztosította az utasokat és a cabin crew-t, hogy ezen a gépen senkivel nem lehet packázni. Ezen a járaton kaptam gluténmentes menüt is, egész ehető volt.

Dakar

Dakarban két órája várt rám a sofőr, ezt persze ki kellett fizetni a szálláson, mert nagyon drága a reptéri parkolás. Azonnal megtaláltam, angolul nem beszélt, de a három szavas francia szókincsemmel egész sok mindent megbeszéltünk az úton, pl, hogy két felesége és 5 gyereke van. Itt az úton már érezhető volt Afrika, forró levegő, vörös föld, mangó- és vízárusok az út mellett, kecskék és szamarak mindenhol. A reptérhez legközelebbi szállás Begue Pokai nevű hely, ami Toubab Dialaw-ban van, amit „Európa Kapujának” is hívnak. Ez a falu diszkréció hírében áll, ide járnak az európai asszonyok fiatal afrikai szeretőket szerezni, itt nem néznek csúnyán a helyiek. Persze ez csak egy szűk réteg, alapvetően a sima turizmus a jellemző. A „Toubab” fehér embert jelent, ezt kiabálják a gyerekek ujjal mutogatva. Megérkeztünk a szállásra, ahol egy fél spanyol-fél francia apró szőke csaj fogadott, nem ő a tulaj, csak workaway-el kapott munkát a szálláson és a főnök épp elutazott valahova. Kb Áprilistől novemberig off-season van, a hotelban teljesen együl voltam vendégként, aznap éjjel érkezett még egy belga pár. A kert gyönyörű volt, látszott, hogy ápolják. Volt mangófa, passiógyümölcs, banánfa és mindenféle egyéb pálmák és virágok. Julia elkisért egy sétára a partra, egyébként is ment valahova intézni valamit. A helyi gyerekek állandóan édességet kérnek tőle, de nem szokott adni nekik, főleg nem pénzt, nem akarja, hogy azt tanulják meg, hogy csak fehér emberen keresztül lehet érvényesülni. Az egyik gyerek nagyon dörzsölt volt és emlékezett, hogy legutóbb megígérte neki a lány, hogy vesz neki bonbon-t, úgyhogy végül amikor elmentünk a bolt mellett, mindenki kapott bonbon-t, én is (bár nem ehettem, ez egy ilyen kis töltött keksz volt). Lementünk a partra, mindenhol fociztak, vagy edzettek a helyi fiúk. Tombol a macsó kultúra, meg kell felelni, mindenki gyúr ész nélkül. A vízbe csak a fehérek mennek be, a helyiek nem nagyon tudnak úszni, a nők meg nem vetkőznek le mások előtt, szóval a strandolás európai bohóság ott. Nem lehet úgy végigmenni a parton, hogy ne szólítsanak le pár méterenként, de előbb utóbb békén hagyják az embert. Juliát ismerik a helyiek, mindenkinél megállt köszönni. Ha egyszer köszönsz valakinek, utána illetlenség nem köszönni újra, szóval szinte mindenhol megálltunk egy kicsit. Elmentünk a helyi legflancosabb hotelig, Sobo Bade, itt elköszöntünk. Bekéretszkettem a hotel kertjébe körülnézni, rendezett szép kunyhók voltak helyi kagylóból kirakott díszekkel, rendezett kerttel meg tengerre néző terasszal, innen lehetett lesétálni a partra. A kert egyik fáján olyan kis csüngő fészkeket raktak a madarak, amiket utoljára gyerekkoromban láttam a Sivatagi Show-ban. A parton beültem egy étterembe, egy belga pasié volt, megvacsoráztam, aztán még napfényben visszasétáltam a hotelba. Kiültem a kertbe a házibácsihoz, aranyos volt, vágott fel nekem mangót és próbált megtanítani pár szót wolof-ul.

Másnap nem nagyon mászkáltam, délben menni kellett a reptérre, kiültem a kertbe dolgozni. A kert háziállata egy gyík volt, jól jön a háznál, mert megeszi a szúnyogokat. Amikor leültem egész közel jött napozni, többször elszaladt, aztán visszatelepedett tőlem kb egy méterre a napra. A kis nyugi után pakolás aztán irány a reptér. Kis késéssel indultunk, Brüsszelből jött egy hatalmas gép, 8 ülés széles volt, sokan valószínűleg Amerikából szálltak át Brüsszelben. Volt egy pasi akinek fekete arcvonásai voltak, de nagyon fehér volt a bőre és hidrogénszőke volt a pár milliméteres haja, de még a szempillája is, szerintem albínó lehetett. Nagyon rövid volt az út, kb 20 perc, épphogy felszálltunk-leszálltunk.

Banjul

Megérkeztem a gambiai reptérre. Kicsit aggódtam, hogy mi lesz a papírokkal, de elvileg ott várt a hosztom a vízumommal. Elkérték az útlevelem, elmondtam a történetem, azt mondták vegyem fel a csomagomat, menjek ki és a fogadó emberkémmel menjek vissza az irodába. Rendben. Kicsit azért aggasztott, hogy nem volt nálam az útlevelem. Kifelé menet kipakoltatták a táskámat, közben egy egyenruhás a nevemet kiabálta „Ánná?” Igen, megyek. Kivezetett, ott volt a hosztom, Sarjo, már beszéltem vele korábban, meg láttam fotókon szóval megismertem, nagyon megörültem neki. Kimentünk, (közben nekem még az útlevélen járt az eszem) kiderült, hogy a teljes szervezet kijött fogadni, ott volt kb. nyolc ember, mindenki bemutatkozott, de képtelenség volt megjegyeznem a neveket. Jó nagy felhajtás, kicsit zavarban voltam. Sarjo-val visszamentünk, hogy visszaszerezzük az útlevelem, mint kiderült nem sikerült előre elintézni a vízumot, ez kicsit aggasztott, de hosszas várakozás és több telefonhívás után nagy nehezen visszakaptam az útlevelem. Adtak egy turista vízumot, ami 28 napig érvényes, de legalább nálam voltak a papírjaim.

Kocsiba be, irány a szállás. A szervezet egy tagjánál, Haddynál, és a testvérénél Ishánál szálltam meg. Itt lakik még Haddy 4 éves kisfia, Ibrahim. A házban 8 lakás van, nem tudom, hogy a többi lakás milyen, de ez elég felszerelt. Haddy vállalkozó, tradicionális ruhákat csináltatnak és adnak el. Megrendeléstől függően a piacon választják ki az anyagokat, szabók varrják meg a ruhákat, és utána eladják, vannak megrendelők az ismerősök között, de Németországban is. A másik vállalkozása, hogy szállodáknak főz, mindenféle pitéket, rollnikat, húsételeket és tortákat, süteményeket. A konyha emiatt nagyon profi, van egy hatalmas gázsütő, nagy hűtő és egy fém cukrászasztal. Csináltak vacsorát, sült csirkecombot sültkrumplival, meg uborkával és paradicsommal. Egy nagyon picit besegítettem, felvágtam kb három szelet uborkát, de ezt már úgy állították be, hogy én főztem. Kiszedtek nekem egy hatalmas adagot, és leültettek, hogy egyek, és hogy mindent meg kell enni. Persze az utazás után nekem akkora volt a gyomrom, mint egy sárgabarack, bár éhes voltam, de nem sokat tudtam enni, éreztem, hogy illetlenség, a fáradságra fogtam. Ők egy nagy tálból ettek kézzel, itt ez a módi, ha nagyon szaftos az étel, maximum kanalat használnak. Persze így könnyű, nincs nyomás, hogy mindent meg kell enni. Kaptam egy szobát nagy ággyal és külön fürdővel. A háziak a nappaliban alszanak, mondtam, hogy szívesen cserélek, nem fair, hogy elveszem az életterüket, de ragaszkodtak hozzá, hogy maradjak. Amikor bementem a szobámba, kicsit meglepődtem, mert az ágyra volt ledobva Haddy haja, kiderült, hogy parókát hord. Nem is értettem mi olyan más rajta a vacsoránál, alig ismertem meg. A nők nem nagyon növesztenek hosszú hajat, a meleg miatt nagyon macerás gondját viselni, divatos a paróka vagy a fejkendő. Egyesek fonatokkal hajhosszabbítást csináltatnak, ami bent marad, amíg le nem nő, de az az izzadsággal nagyon viszket állítólag, amit el is hiszek. Pár pasinak van hosszú raszta haja, de alapvetően mindenkinél a rövid haj a jellemző. Felraktam a szúnyoghálót a függönykarnisra, lezuhanyoztam, befújkáltam magam szúnyogriszatóval és bezuhantam az ágyba. Nagyon fájt a fejem, talán a meleg miatt, nem tudom, de nagyon vártam, hogy vízszintesbe kerüljek. Volt itt is párna, de azért jól tettem, hogy hoztam kis felfújható párnát, az mégiscsak saját, meg a lepedőanyagból készült hálózsákocska is nagyon praktikus.

Gambiában 8 nagyobb törzs van: Mandinka, Fula, Wolof, Jola, Serahule, Seres, Manjago, Bambara. Ez mind külön nyelvet meg kultúrát jelent, de ez nem jelent semmilyen feszültséget, jól kijönnek egymással. A szervezet legtöbb tagja Jola, de házban pl laknak más származásúak is. Gambiában teljesen normális, hogy valaki 2-3, vagy még több helyi nyelvet beszél, plusz az angolt, ami a hivatalos. A falu, ahol dolgozni fogunk szintén Jola, szóval biztos ragad majd ránk a nyelvből, de remélem tanítanak majd egy kis wolof-ot is, Szenegálban főleg az a helyi nyelv, még jól fog jönni. A vallás főleg iszlám, de vannak keresztények is. Rendszeresen imádkoznak, azt mindenki nagyon tiszteletben tartja. Haddy pl. süt karácsonyra a hotelekbe, mert a turisták miatt ott tartják azt az ünnepet, de azt mondta, hogy megünnepelnek mindent, mert nekik minden kultúra és ember egyenlő. Tényleg nagyon nyitott és kedves társaságnak tűnik, és egyéni szinten is eddig szinte mindenkin ezt tapasztaltam.