2018. 07. 19. Csütörtök

A költözési ceremónia

Reggel korán keltünk, hogy időben beszerezzünk mindent, amire a faluban szükségünk lehet. Persze nekünk fogalmunk sem volt, hogy mi van ott, és mi kell majd, úgyhogy a vendéglátóink tanácsaira hagyatkoztunk. Haddy-ékat mi ébresztettünk, ők szépen lassan készülődtek, nem nagyon aggódtak az idő miatt. „Relax!” – mondták, hiába próbáltuk jelezni, hogy sok dolgunk van, és szeretnénk időben elkezdeni a napot. Kicsit későn, de elindultunk bevásárolni, ami azzal kezdődött, hogy Dilfuzának pénzt kellett szereznie. Állítólag üzbég mentalitás, hogy nem nagyon kell előre készülni a dolgokra, „Majd valahogy megoldjuk” a jelszó! Nekem furcsa volt ez a fajta magabiztosság, és biztos mindent így is meg lehet oldani, csak több nyűg meg pénz. Western Unionon küldött magának pénzt, amire 1-2 munkanapot mondtak, és egy barátja is azon keresztül próbált pénzt küldeni, „azonnali” pénzfelvételi lehetőséggel. A Western Union felfestések egymást érték a negyedben, ahova mentünk, mi egy konkrét embert kerestünk, aki Haddy ismerőse. „Sajnos a kód nem érvényes, a pénzt nem lehet felvenni”. Bementünk még pár irodába, de reménytelennek tűnt a helyzet. Végül nagy nehezen a sokadik bank automatája elfogadta a kártyáját, bár nem volt kiírva, illetve ugyan annak a bankhálózatnak már próbáltuk másik fiókját. Sehogy sem volt logikus, de örültünk, hogy Dilfuzának végre volt pénze és mehettünk vásárolni. Először egy szupermarketbe mentünk, a szupermarketek általában légkondis, rendezett, tiszta boltok, európai, amerikai, és főleg brit import ételekkel, drogéria és pár alap háztartási kellékkel felszerelve, cserébe az áruk is európai, vagy inkább drágább, például egy instant konzerves leves 150-200 dalasi is lehet (800-1300,- Ft.). Itt jó sok pénzt elvertünk (kb 40.000,- Ft-ot) vettünk konzerveket, tojást, pár zöldséget, meg egy kis édességet, a legtöbbet húsra költöttük, mert az állítólag nincs a faluban, a helyiek ha hús akarnak enni, levágnak egy állatot, vagy beutaznak a városba húst venni. A rizs itt drága volt, azt nem itt vettük. Amikor kiléptünk a boltól, szakadt az eső, megálltunk a bolt eresze alatt, vártunk, de láttam, hogy ez az eső jódarabig nem fog elállni. Hazafelé két csoportra akartunk válni, így két taxira volt szükségünk. Egy kocsi pont megállt a bolt előtt, megkérdeztük, hogy mennyiért visz el minket, „300 dalasi” – mondta. Látta, hogy rá vagyunk utalva, szakad az eső és sok cuccunk van. Az ár túl magas volt, elhajtottuk, hátha jön másik.  Ha az ember nem akar telekocsizni, és privát autót szeretne, ami nem vesz fel senki mást „town trip”-nek hívják, ha olcsón szeretne utazni de mást is felvesz a kocsi, az „normal fare”.  Az eső miatt nem álltunk ki az út szélére, de én nem bírtam a tétlenséget, kimentem. Aggódtak értem, én meg kiabáltam, hogy nem vagyok cukorból, nem fogok elolvadni. Kiálltam az útra, egy idő után sikerült leintenem egy kocsit, elmagyaráztam neki, hogy hova akarunk, menni, és hogy elvisz-e minket 200 dalasiért. Kevesellte, majd megállapodtunk 250 dalasiban. Beállt a bolt elé, és bepakoltuk az ennivalót. Isha, Haddy és Dilfuza hazavitték a kaját és útközben vettek egy zsák 25 kilós rizst. Sarjo és én elmentünk egy Combium (helyi telefon és internetszolgáltató) irodájába. Vittem magammal egy kis hordozható wifi eszközt, az volt a terv, hogy abba veszünk egy SIM-kártyát korlátlan internettel, és majd a szervezet azt fogja használni a faluban. Azt mondták, ezt ebben az irodában ezt nem tudják elintézni, úgyhogy mi is hazamentünk. Út közben akartunk még venni egy ventilátort a faluba, hogy ne süljünk meg, de az eső miat nem mertük megkockáztatni, hogy tönkre tesszük, így közvetlenül haza mentünk Haddy-hoz. Ott összepakoltunk mindent és gyorsan megebédeltünk. Közben megérkezett a kocsink, amivel kivittek minket a faluba. Ez egy ugyan olyan kisbusz volt, amit egyébként tömegközlekedésre használnak, csak ezt mi most kibéreltük erre a privát útra. A sofőr és az „aprantis” (kalauz, vagy mi lehet erre a helyes szó magyarul), elkezdték felpakolni a kocsit. Rengeteg cucc volt, tényleg úgy nézett ki, mint egy költözés. Felpakoltak a kocsi tetejére egy közepes méretű hűtőt (fogalmam sincs hogyan), és a csomagjainkat. A kocsiban volt még egy gázpalack, egy gázrezsó, a sok-sok kaja, amit vettünk, mega a többi ember csomagja. Az útra csatlakozott hozzánk Ismaila, aki a szervezet tagja, és hétköznapokon katonaként dolgozik, barakkokban lakik, hétvégén szokott hazamenni a faluba a családjához. Jött velünk még két ember az első számú partnerszervezettől, a GYIN-ből (Global Youth Innovation Network), és egy újságíró. Szóval a teljes csapat: Isha, Haddy, Ibrahim, Sarjo, Ismaila, Jainaba és Lamin a GYIN-ből, Awa az újságíró, a sofőr és a segédje és mi ketten Dilfuzával. Ezzel a 12 fővel megindult a busz Bulock felé. Ez már önmagában is elég nagy felhajtás volt nekem, de tudtam, hogy ennyivel nem ússzuk meg.

Nagyjából 70 kilómétert tettünk meg, a főút mellett egy nagy csapat ember állt egy leágazásnál, félrehúzódtunk. 40-50 ember várt minket a faluból, sok kisgyerekkel, amikor kiszálltunk a buszból, tapsoltak. Bambuszból vágtak lapokat, ezeket ütötték össze és adták a ritmust, illetve volt 2-3 dobos. A busz a csomagokkal előre ment, mi a főúttól szépen lassan elkezdtünk vonulni, nekünk is adtak bambuszokat, ez legalább kisegített minket, amikor nem tudtuk mit kell csinálni, csak ütögettük a többiekkel a ritmust. A kisgyerekek odajöttek hozzánk és kezet fogtak velünk, rettentő cukik voltak, de nagyon furcsa volt ilyen hivatalos üdvözlés egy 3-4 éves, vagy még kisebb gyerektől. Az emberek énekeltek és táncoltak út közben, Sarjo-ék többször ránk is szóltak, hogy túl gyorsan haladunk, nem lehetett csak úgy megúszni ezt a procedúrát. Próbáltunk nem elől középen menni, mint valami vezetők, de akár hogyan próbálkoztunk, képtelenség volt elvegyülni, nagyon világított a bőrünk. Borzasztó zavarba ejtő volt az egész jelenet, közben a fejemben cikáztak a dolgok, amiket az út előtt tanultunk a fehér ember privilégiumairól, a nyugati és az afrikai világ erőviszonyairól és a segélyeket és önkénteseket küldő gazdag országok „fehér megmentő” imidzséről, amit csak azért találtak ki, hogy kimosakodják magukat a rabszolgatartó gonosz nagyhatalmak hírnevéből. Most ebben a pillanatban pont ezek a piedesztálra emelt idegenek voltunk, és nem tudtam hogy lehet megszabadulni  ettől a képtől a fejemben. Azzal nyugtattam magam, hogy ez az első alkalom, hogy külföldi önkénteseket fogadnak, ez önmagában nagy szó és előrelépés a szervezetnek, szóval magukat is ünneplik, szóval próbáltam elengedni a feszültséget és csak élvezni a dobokat, az asszonyok táncát meg az éneklést. Néha lelassítottunk, helyet szorítottak középen, ahova felváltva bement táncolni egy-egy nő a körbe. Ilyenkor abbamaradt az ének, felgyorsult a ritmus, kiabálással bíztatták az éppen aktuális táncost, aztán ment tovább a komótos ballagás az énekkel. Dilfuza valahogy elsunnyogott, de egyszer engem is bekönyörögtek a körbe. Nem tudtam hogyan kell ezt a fajta táncot csinálni, csak azt láttam, hogy annak sikongatnak a legjobban, aki a leggyorsabban „toporzékol”, szóval gondoltam mindegy mit csinálok csak gyorsnak kell lennie. Ennek megfelelően a bambuszokkal felfegyverkezve gyorsan toporzékoltam egy kört, elég nevetségesen nézhetett ki, de nagyon tapsoltak, „Megcsináltad” – mondta Sarjo. Ezzel túl voltam a táncos megmérettetésen (egyelőre). Szépen lassan megérkeztünk a házunkhoz, 3 lakrész volt U alakban, középen a kis udvarban körbe kirakva székek, megmutatták hova üljünk le. A székekre a falu vezetői ültek le és az érkező csapat. A falu tagjai a bejáratnál csoportosultak. Sarjo irányította az eseményeket, amikor mindenki leült és elhelyezkedett, elmondta, hogy minden alkalommal, amikor összegyűlnek, imádkozással kezdik és fejezik be a találkozót. „Mindenki imádkozzon a saját vallása szerint” – mondta, majd rövid csendes mormolás következett, felfelé néző tenyerekkel, lehajtott fejjel imádkoztak, az ima végén az arcukat egy pillanatra a kezükbe temették, mint amikor valaki arcot mos. Én úgy fogtam fel, hogy van egy percem meditálni a nyüzsgés közepén, próbáltam kikapcsolni az agyam. Az ima után elsőként Sarjo mondott egy rövid beszédet, bemutatott minket és a falu vezetőit. Bulock-on belül Kaponghának hívják a területet, ahova megérkeztünk, ennek a térségnek a vezetője mondott beszédet. Elmondta, hogy nagyon örülnek nekünk, és hogy sokat kell majd tanulnunk egymástól. A helyiektől azt kérte, hogy ne szólítsanak minket „toubab”-nak, hanem szólítsanak minket a nevünkön, és legyenek velünk kedvesek, mert mi vagyunk az idegenek, akik kívülről látják a falut és hírüket viszik a világ más tájaira. Szívesen látnak minket és mostantól mi is családtagok vagyunk. Az elhangzottak alapján úgy láttam hatalmas reményeket fűznek hozzánk, nem tudtam, hogy magyarázzam el udvariasan, hogy semmilyen emberfeletti képességgel nem rendelkezünk, és hogy csak tanulni meg dolgozni jöttünk. Éreztem, hogy nekünk is beszélni kell majd egy ponton, idegesen próbáltam összeszedni a gondolataimat. A következő felszólaló Mama Kumba volt, az asszonyok és a „Nők Szervezetének” vezetője. „Így hogy családtagok vagytok, gambiai nevet kaptok. A te neved Anna Baji (ejtsd: Bágyi). Elfogadod a nevet?” – mondtam, hogy van egy Baji Balázs nevű magyar gátfutónk, és hogy nagyon megtisztelő a névválasztás. „A te neved mostantól pedig Dilfuza Sanneh (ejtsd: Száne).” – Dilfuza is megköszönte az új nevet. „Ne sértődjetek meg, ha valaki toubab-nak szólít, ezzel nem akarnak semmi bántót mondani, és az is lehet, hogy pár kisgyerek megijed tőletek, kérlek ne vegyétek ezt rossz néven, csak ritkán fordul elő, hogy fehér ember fordul meg a faluban. Nagyon messziről jöttök, és biztos sok mindenben különbözik a kultúránk, ezt mindkét oldalról tanulnunk kell, ezért ha olyat csinálunk, ami számotokra zavaró vagy furcsa szóljatok.” – nagyon szimpatikus volt, hogy mindketten ilyen nagy hangsúlyt fektettek a kölcsönös nyitottságra, és ilyen feltétlen bizalmat kaptunk. Sarjo megkérdezte, hogy akarunk-e mondani pár szót. Dilfuzával egymásra néztünk, ő pánikolva rázta a fejét, de én azt éreztem, hogy tiszteletlenség lenne szó nélkül ücsörögni. Elöntötte az agyam az adrenalin, összeszedtem a bátorságom és felálltam. Elmondtam, hogy számunkra nagyon megtisztelő lehetőség itt lenni, és nagyon hálásak vagyunk, illetve, hogy nem tudjuk, mire alapozzák azt a sok reményt, amit hozzánk fűznek, mert úgy érezzük, elsősorban mi tudunk tanulni tőlük, de megpróbálunk hasznos tagjai lenni a közösségnek, és kiérdemelni azt a pozitív fogadtatást, amit kaptunk. Leültem, Sarjo megkérdezte, hogy van-e kérdés, majd imádkozással zártuk a gyűlést. Utána lepakoltuk a kocsit és becuccoltunk a házba, a pakolás közben az újságíró meginterjúolta a falu vezetőit, és utána minket is. Feltett pár trükkös kérdést, például, hogy milyen elvárásaink vannak a három hónappal kapcsolatban, ezt megpróbáltam azzal megúszni, hogy csak magammal kapcsolatban vannak elvárások, hogy nyitott maradjak, és figyelni tudjak, mi történik körülöttem. A másik kérdés, ami zavarba hozott, hogy mit üzenek a fiataloknak, akik Európába emigrálnak. Azt mondtam, hogy gondolják meg jól, hogy elindulnak-e mert lehet, hogy túl magasak az elvárásaik, de nincs jó tanács, mert mindenkinek egyéni szinten különbözőek a körülményeik és nekik kell meghozniuk a döntéseiket. Persze az őszinte válasz az lett volna, hogy nem tudom, de Magyarországra ne menjenek, mert az emberek többsége nem ilyen barátságos és nyitott az idegenek felé, mint itt, és valószínűleg hatalmasat csalódnának. Az, hogy sokan külföldön keresnek jobb szerencsét, kicsit szomorú, mert távol kell lenniük a családjuktól, és ráadásul ezek a borzasztó kedves emberek bekerülnek egy ellenséges közegbe, ami nekik szerintem érthetetlen. Több szervezet működik az „Irregular Migration”, vagyis illegális migráció ellen, és a szervezet, ahova jöttünk, (Bulock Kapongha Youth Developement Associacion,) többek között azért is dolgozik, hogy a faluból ne menjenek el a fiatalok nagy városokba vagy külföldre, hanem legyen helyben megélhetésük. Persze a lehetőségek nagyon korlátozottak, és a szegénység nagy úr, Haddy házában is több olyan család él, ahol a családfő külföldön dolgozik, leginkább Angliában.

Lassan beesteledett. Az interjú után kikísértük a partnerszervezet emberkéit a „centrumba”, ahol felszálltak a buszra, majd visszamentünk a házikónkhoz, addigra a gyülekezet nagy része feloszlott, csak azok az ismerősök tetek-vettek, akik segítetek a kipakolásban. A hűtőre azt mondták, hogy szállítás után állnia kell 6-8 órát, és csak utána lehet bekapcsolni. Rendben, semmi baj, a dolgok nagy része kibír egy napot, a húsokat meg betettük a szomszéd, vagyis a „főbérlőnk” mélyhűtőjébe, ami akkor éppen üres volt és ki volt kapcsolva, de bekapcsolta, majd átpakolunk ha már megy a miénk is. Az, hogy hűtőnk van, ritkaság a faluban, ha valahol van is ilyesmi, akkor az egész fagyasztó, és azt is úgy használják, hogy reggel bekapcsolják, csinálnak jeget, azt eladják, és estére kihúzzák. Kipróbáltuk a gázrezsót, az legalább azonnal működött, bár a két lángból az egyik kicsit ereszt, és pöfögve megy.  Miután bent volt minden, elmentünk a kútra vizet gyűjteni. Van egy csap, ami közelebb van a házhoz, de fizetős, minden megtöltött vödör/lavór/palack után 1 dalasit kell fizetni, és picit messzebb van egy kézipumpás kút, ami ingyenes. Erre az első alkalomra meghívtak minket a csap használatára, később, ha van erőnk majd mehetünk a pumpás-kútra. Két nagy lavórunk volt és két normál vödrünk, kimostuk és megtöltöttük őket, és a helyiek segítettek a cipekedésben. Bepakoltuk a vizes edényeket a „konyhába”, és lefedtük őket alufóliával, hogy ne másszanak bele a rovarok. Az emberek többsége elköszönt és hazament, Isha még maradt, és faggatott minket, hogy mit tudna még segíteni, főzzön-e nekünk. Nehéz volt neki elmagyarázni, hogy szociálisan már nagyon túl vagyunk telítődve, és vágyunk egy kis magányra. A lelkére kötöttük, hogy jól vagyunk és kis unszolás után jóéjszakát kívánt és elment. Huhh, végre… Körül néztünk a házban. Az „előszobánk” a szervezet „konferenciaterme”, itt csempe van, és a falon a tavalyi programok molinói lógnak, illetve van egy hatalmas asztal, ami olyan magas, hogy ha leül mellé az ember, a nyakáig ér a lapja, szóval se irodai munkára, se evésre nem alkalmas. Innen közvetlenül két betonpadlós szoba nyílik, az egyik plafonján már voltak kampók, ide fel tudjuk akasztani a szúnyoghálókat, így ide pakoltunk be. Egy kis átjáróból még két betonpadlós helység volt, az egyik volt a „kamra”, ide pakoltuk le a kajákat, az átjáróban volt a hűtő, és a másik szoba volt a konyha, ide került a rezsó. A konyhából nyílt egy kis kert, ugyan azzal a hullámos fémmel volt körbe kerítve, mint amiből a tető készült, ez volt a fürdőszobánk, és ezen belül volt egy elkerített rész egy földön guggolós wc-vel. Kint föld volt, két mangó és egy narancsfa. A házban nem volt semmi, mindent a betonpadlóra pakoltunk le, ami koszos volt és tele volt halott és élő bogarakkal, csótányokkal. Állítólag van egy patkány, ami a tetőn keresztül mászik át a gyümölcsfákhoz csemegézni, de aggodalomra semmi ok, a tető jól le van zárva, ha nem hagyjuk nyitva az ajtót, nem tud bejönni. A falak foltosak voltak, mindenféle sárszerű maradványokkal, tele voltak pókhálókkal, halott bogarakkal és David Attemborough-féle óriáshangyákkal. „3 hónap, haa?” – kérdezte Dilfuza. Nem tudtuk, hogy lesz ez a hely valaha is élhető, egyelőre arra koncentráltunk, hogy az éjszakát átvészeljük, majd holnap ráérünk kétségbeesni és gondolkodni. Csak azokat az eszközöket mosogattuk el, ami mindenképp kellett a vacsorához, egy serpenyőt, két tányért és villát. Sütöttünk pár virslit, és a serpenyőbe löttyintettünk egy paradicsomszószos babkonzervet, meg egy kukoricakonzervet, ez volt az első romantikus vacsoránk, amit a felfújható matracunkon ücsörögve fogyasztottunk el. Feltettük a szúnyoghálókat és igyekeztünk minél hamarabb ágyba, vagyis matracra kerülni.  Az ablakot nem mertük kinyitni a rovarok miatt, és ventilátorunk nem volt, fullasztó meleg volt és a háznak sem volt túl jó szaga. Az izzadságomban forgolódva próbáltam elaludni, hogy végre vége legyen a napnak.