A költözési ceremónia
Reggel korán keltünk, hogy időben
beszerezzünk mindent, amire a faluban szükségünk lehet. Persze nekünk fogalmunk
sem volt, hogy mi van ott, és mi kell majd, úgyhogy a vendéglátóink tanácsaira
hagyatkoztunk. Haddy-ékat mi ébresztettünk, ők szépen lassan készülődtek, nem
nagyon aggódtak az idő miatt. „Relax!”
– mondták, hiába próbáltuk jelezni, hogy sok dolgunk van, és szeretnénk időben
elkezdeni a napot. Kicsit későn, de elindultunk bevásárolni, ami azzal
kezdődött, hogy Dilfuzának pénzt kellett szereznie. Állítólag üzbég mentalitás,
hogy nem nagyon kell előre készülni a dolgokra, „Majd valahogy megoldjuk” a jelszó! Nekem furcsa volt ez a fajta
magabiztosság, és biztos mindent így is meg lehet oldani, csak több nyűg meg
pénz. Western Unionon küldött magának pénzt, amire 1-2 munkanapot mondtak, és
egy barátja is azon keresztül próbált pénzt küldeni, „azonnali” pénzfelvételi
lehetőséggel. A Western Union felfestések egymást érték a negyedben, ahova
mentünk, mi egy konkrét embert kerestünk, aki Haddy ismerőse. „Sajnos a kód nem érvényes, a pénzt nem
lehet felvenni”. Bementünk még pár irodába, de reménytelennek tűnt a
helyzet. Végül nagy nehezen a sokadik bank automatája elfogadta a kártyáját, bár
nem volt kiírva, illetve ugyan annak a bankhálózatnak már próbáltuk másik
fiókját. Sehogy sem volt logikus, de örültünk, hogy Dilfuzának végre volt pénze
és mehettünk vásárolni. Először egy szupermarketbe mentünk, a szupermarketek általában
légkondis, rendezett, tiszta boltok, európai, amerikai, és főleg brit import
ételekkel, drogéria és pár alap háztartási kellékkel felszerelve, cserébe az
áruk is európai, vagy inkább drágább, például egy instant konzerves leves
150-200 dalasi is lehet (800-1300,- Ft.). Itt jó sok pénzt elvertünk (kb
40.000,- Ft-ot) vettünk konzerveket, tojást, pár zöldséget, meg egy kis
édességet, a legtöbbet húsra költöttük, mert az állítólag nincs a faluban, a
helyiek ha hús akarnak enni, levágnak egy állatot, vagy beutaznak a városba
húst venni. A rizs itt drága volt, azt nem itt vettük. Amikor kiléptünk a
boltól, szakadt az eső, megálltunk a bolt eresze alatt, vártunk, de láttam,
hogy ez az eső jódarabig nem fog elállni. Hazafelé két csoportra akartunk
válni, így két taxira volt szükségünk. Egy kocsi pont megállt a bolt előtt,
megkérdeztük, hogy mennyiért visz el minket, „300 dalasi” – mondta. Látta, hogy rá vagyunk utalva, szakad az eső
és sok cuccunk van. Az ár túl magas volt, elhajtottuk, hátha jön másik. Ha az ember nem akar telekocsizni, és privát autót szeretne, ami nem
vesz fel senki mást „town trip”-nek hívják, ha olcsón szeretne utazni de mást
is felvesz a kocsi, az „normal fare”.
Az eső miatt nem álltunk ki az út szélére, de én nem bírtam a
tétlenséget, kimentem. Aggódtak értem, én meg kiabáltam, hogy nem vagyok
cukorból, nem fogok elolvadni. Kiálltam az útra, egy idő után sikerült
leintenem egy kocsit, elmagyaráztam neki, hogy hova akarunk, menni, és hogy
elvisz-e minket 200 dalasiért. Kevesellte, majd megállapodtunk 250 dalasiban.
Beállt a bolt elé, és bepakoltuk az ennivalót. Isha, Haddy és Dilfuza
hazavitték a kaját és útközben vettek egy zsák 25 kilós rizst. Sarjo és én
elmentünk egy Combium (helyi telefon és internetszolgáltató) irodájába. Vittem
magammal egy kis hordozható wifi eszközt, az volt a terv, hogy abba veszünk egy
SIM-kártyát korlátlan internettel, és majd a szervezet azt fogja használni a
faluban. Azt mondták, ezt ebben az irodában ezt nem tudják elintézni, úgyhogy
mi is hazamentünk. Út közben akartunk még venni egy ventilátort a faluba, hogy
ne süljünk meg, de az eső miat nem mertük megkockáztatni, hogy tönkre tesszük,
így közvetlenül haza mentünk Haddy-hoz. Ott összepakoltunk mindent és gyorsan
megebédeltünk. Közben megérkezett a kocsink, amivel kivittek minket a faluba.
Ez egy ugyan olyan kisbusz volt, amit egyébként tömegközlekedésre használnak,
csak ezt mi most kibéreltük erre a privát útra. A sofőr és az „aprantis”
(kalauz, vagy mi lehet erre a helyes szó magyarul), elkezdték felpakolni a
kocsit. Rengeteg cucc volt, tényleg úgy nézett ki, mint egy költözés.
Felpakoltak a kocsi tetejére egy közepes méretű hűtőt (fogalmam sincs hogyan),
és a csomagjainkat. A kocsiban volt még egy gázpalack, egy gázrezsó, a sok-sok
kaja, amit vettünk, mega a többi ember csomagja. Az útra csatlakozott hozzánk
Ismaila, aki a szervezet tagja, és hétköznapokon katonaként dolgozik,
barakkokban lakik, hétvégén szokott hazamenni a faluba a családjához. Jött
velünk még két ember az első számú partnerszervezettől, a GYIN-ből (Global
Youth Innovation Network), és egy újságíró. Szóval a teljes csapat: Isha,
Haddy, Ibrahim, Sarjo, Ismaila, Jainaba és Lamin a GYIN-ből, Awa az újságíró, a
sofőr és a segédje és mi ketten Dilfuzával. Ezzel a 12 fővel megindult a busz
Bulock felé. Ez már önmagában is elég nagy felhajtás volt nekem, de tudtam,
hogy ennyivel nem ússzuk meg.
Nagyjából 70 kilómétert tettünk
meg, a főút mellett egy nagy csapat ember állt egy leágazásnál, félrehúzódtunk.
40-50 ember várt minket a faluból, sok kisgyerekkel, amikor kiszálltunk a
buszból, tapsoltak. Bambuszból vágtak lapokat, ezeket ütötték össze és adták a
ritmust, illetve volt 2-3 dobos. A busz a csomagokkal előre ment, mi a főúttól
szépen lassan elkezdtünk vonulni, nekünk is adtak bambuszokat, ez legalább
kisegített minket, amikor nem tudtuk mit kell csinálni, csak ütögettük a
többiekkel a ritmust. A kisgyerekek odajöttek hozzánk és kezet fogtak velünk,
rettentő cukik voltak, de nagyon furcsa volt ilyen hivatalos üdvözlés egy 3-4
éves, vagy még kisebb gyerektől. Az emberek énekeltek és táncoltak út közben,
Sarjo-ék többször ránk is szóltak, hogy túl gyorsan haladunk, nem lehetett csak
úgy megúszni ezt a procedúrát. Próbáltunk nem elől középen menni, mint valami
vezetők, de akár hogyan próbálkoztunk, képtelenség volt elvegyülni, nagyon
világított a bőrünk. Borzasztó zavarba ejtő volt az egész jelenet, közben a
fejemben cikáztak a dolgok, amiket az út előtt tanultunk a fehér ember
privilégiumairól, a nyugati és az afrikai világ erőviszonyairól és a segélyeket
és önkénteseket küldő gazdag országok „fehér megmentő” imidzséről, amit csak
azért találtak ki, hogy kimosakodják magukat a rabszolgatartó gonosz
nagyhatalmak hírnevéből. Most ebben a pillanatban pont ezek a piedesztálra
emelt idegenek voltunk, és nem tudtam hogy lehet megszabadulni ettől a képtől a fejemben. Azzal nyugtattam
magam, hogy ez az első alkalom, hogy külföldi önkénteseket fogadnak, ez
önmagában nagy szó és előrelépés a szervezetnek, szóval magukat is ünneplik,
szóval próbáltam elengedni a feszültséget és csak élvezni a dobokat, az
asszonyok táncát meg az éneklést. Néha lelassítottunk, helyet szorítottak
középen, ahova felváltva bement táncolni egy-egy nő a körbe. Ilyenkor
abbamaradt az ének, felgyorsult a ritmus, kiabálással bíztatták az éppen
aktuális táncost, aztán ment tovább a komótos ballagás az énekkel. Dilfuza
valahogy elsunnyogott, de egyszer engem is bekönyörögtek a körbe. Nem tudtam
hogyan kell ezt a fajta táncot csinálni, csak azt láttam, hogy annak
sikongatnak a legjobban, aki a leggyorsabban „toporzékol”, szóval gondoltam
mindegy mit csinálok csak gyorsnak kell lennie. Ennek megfelelően a
bambuszokkal felfegyverkezve gyorsan toporzékoltam egy kört, elég nevetségesen
nézhetett ki, de nagyon tapsoltak, „Megcsináltad”
– mondta Sarjo. Ezzel túl voltam a táncos megmérettetésen (egyelőre). Szépen
lassan megérkeztünk a házunkhoz, 3 lakrész volt U alakban, középen a kis
udvarban körbe kirakva székek, megmutatták hova üljünk le. A székekre a falu
vezetői ültek le és az érkező csapat. A falu tagjai a bejáratnál
csoportosultak. Sarjo irányította az eseményeket, amikor mindenki leült és
elhelyezkedett, elmondta, hogy minden alkalommal, amikor összegyűlnek,
imádkozással kezdik és fejezik be a találkozót. „Mindenki imádkozzon a saját vallása szerint” – mondta, majd rövid
csendes mormolás következett, felfelé néző tenyerekkel, lehajtott fejjel
imádkoztak, az ima végén az arcukat egy pillanatra a kezükbe temették, mint
amikor valaki arcot mos. Én úgy fogtam fel, hogy van egy percem meditálni a
nyüzsgés közepén, próbáltam kikapcsolni az agyam. Az ima után elsőként Sarjo
mondott egy rövid beszédet, bemutatott minket és a falu vezetőit. Bulock-on
belül Kaponghának hívják a területet, ahova megérkeztünk, ennek a térségnek a
vezetője mondott beszédet. Elmondta, hogy nagyon örülnek nekünk, és hogy sokat
kell majd tanulnunk egymástól. A helyiektől azt kérte, hogy ne szólítsanak
minket „toubab”-nak, hanem szólítsanak minket a nevünkön, és legyenek velünk
kedvesek, mert mi vagyunk az idegenek, akik kívülről látják a falut és hírüket
viszik a világ más tájaira. Szívesen látnak minket és mostantól mi is
családtagok vagyunk. Az elhangzottak alapján úgy láttam hatalmas reményeket
fűznek hozzánk, nem tudtam, hogy magyarázzam el udvariasan, hogy semmilyen
emberfeletti képességgel nem rendelkezünk, és hogy csak tanulni meg dolgozni
jöttünk. Éreztem, hogy nekünk is beszélni kell majd egy ponton, idegesen
próbáltam összeszedni a gondolataimat. A következő felszólaló Mama Kumba volt,
az asszonyok és a „Nők Szervezetének” vezetője. „Így hogy családtagok vagytok, gambiai nevet kaptok. A te neved Anna
Baji (ejtsd: Bágyi). Elfogadod a nevet?” – mondtam, hogy van egy Baji Balázs nevű magyar gátfutónk, és hogy nagyon
megtisztelő a névválasztás. „A te neved
mostantól pedig Dilfuza Sanneh (ejtsd: Száne).” – Dilfuza is megköszönte az
új nevet. „Ne sértődjetek meg, ha valaki
toubab-nak szólít, ezzel nem akarnak semmi bántót mondani, és az is lehet, hogy
pár kisgyerek megijed tőletek, kérlek ne vegyétek ezt rossz néven, csak ritkán
fordul elő, hogy fehér ember fordul meg a faluban. Nagyon messziről jöttök, és
biztos sok mindenben különbözik a kultúránk, ezt mindkét oldalról tanulnunk
kell, ezért ha olyat csinálunk, ami számotokra zavaró vagy furcsa szóljatok.” –
nagyon szimpatikus volt, hogy mindketten ilyen nagy hangsúlyt fektettek a
kölcsönös nyitottságra, és ilyen feltétlen bizalmat kaptunk. Sarjo megkérdezte,
hogy akarunk-e mondani pár szót. Dilfuzával egymásra néztünk, ő pánikolva rázta
a fejét, de én azt éreztem, hogy tiszteletlenség lenne szó nélkül ücsörögni.
Elöntötte az agyam az adrenalin, összeszedtem a bátorságom és felálltam.
Elmondtam, hogy számunkra nagyon megtisztelő lehetőség itt lenni, és nagyon
hálásak vagyunk, illetve, hogy nem tudjuk, mire alapozzák azt a sok reményt,
amit hozzánk fűznek, mert úgy érezzük, elsősorban mi tudunk tanulni tőlük, de
megpróbálunk hasznos tagjai lenni a közösségnek, és kiérdemelni azt a pozitív
fogadtatást, amit kaptunk. Leültem, Sarjo megkérdezte, hogy van-e kérdés, majd
imádkozással zártuk a gyűlést. Utána lepakoltuk a kocsit és becuccoltunk a
házba, a pakolás közben az újságíró meginterjúolta a falu vezetőit, és utána
minket is. Feltett pár trükkös kérdést, például, hogy milyen elvárásaink vannak
a három hónappal kapcsolatban, ezt megpróbáltam azzal megúszni, hogy csak
magammal kapcsolatban vannak elvárások, hogy nyitott maradjak, és figyelni
tudjak, mi történik körülöttem. A másik kérdés, ami zavarba hozott, hogy mit
üzenek a fiataloknak, akik Európába emigrálnak. Azt mondtam, hogy gondolják meg
jól, hogy elindulnak-e mert lehet, hogy túl magasak az elvárásaik, de nincs jó
tanács, mert mindenkinek egyéni szinten különbözőek a körülményeik és nekik
kell meghozniuk a döntéseiket. Persze az őszinte válasz az lett volna, hogy nem
tudom, de Magyarországra ne menjenek, mert az emberek többsége nem ilyen
barátságos és nyitott az idegenek felé, mint itt, és valószínűleg hatalmasat
csalódnának. Az, hogy sokan külföldön keresnek jobb szerencsét, kicsit szomorú,
mert távol kell lenniük a családjuktól, és ráadásul ezek a borzasztó kedves
emberek bekerülnek egy ellenséges közegbe, ami nekik szerintem érthetetlen.
Több szervezet működik az „Irregular Migration”, vagyis illegális migráció
ellen, és a szervezet, ahova jöttünk, (Bulock Kapongha Youth Developement Associacion,)
többek között azért is dolgozik, hogy a faluból ne menjenek el a fiatalok nagy
városokba vagy külföldre, hanem legyen helyben megélhetésük. Persze a
lehetőségek nagyon korlátozottak, és a szegénység nagy úr, Haddy házában is
több olyan család él, ahol a családfő külföldön dolgozik, leginkább Angliában.
Lassan beesteledett. Az interjú után kikísértük a
partnerszervezet emberkéit a „centrumba”, ahol felszálltak a buszra, majd
visszamentünk a házikónkhoz, addigra a gyülekezet nagy része feloszlott, csak
azok az ismerősök tetek-vettek, akik segítetek a kipakolásban. A hűtőre azt
mondták, hogy szállítás után állnia kell 6-8 órát, és csak utána lehet
bekapcsolni. Rendben, semmi baj, a dolgok nagy része kibír egy napot, a húsokat
meg betettük a szomszéd, vagyis a „főbérlőnk” mélyhűtőjébe, ami akkor éppen
üres volt és ki volt kapcsolva, de bekapcsolta, majd átpakolunk ha már megy a
miénk is. Az, hogy hűtőnk van, ritkaság a faluban, ha valahol van is ilyesmi,
akkor az egész fagyasztó, és azt is úgy használják, hogy reggel bekapcsolják,
csinálnak jeget, azt eladják, és estére kihúzzák. Kipróbáltuk a gázrezsót, az
legalább azonnal működött, bár a két lángból az egyik kicsit ereszt, és pöfögve
megy. Miután bent volt minden, elmentünk
a kútra vizet gyűjteni. Van egy csap, ami közelebb van a házhoz, de fizetős,
minden megtöltött vödör/lavór/palack után 1 dalasit kell fizetni, és picit
messzebb van egy kézipumpás kút, ami ingyenes. Erre az első alkalomra meghívtak
minket a csap használatára, később, ha van erőnk majd mehetünk a pumpás-kútra. Két
nagy lavórunk volt és két normál vödrünk, kimostuk és megtöltöttük őket, és a
helyiek segítettek a cipekedésben. Bepakoltuk a vizes edényeket a „konyhába”,
és lefedtük őket alufóliával, hogy ne másszanak bele a rovarok. Az emberek
többsége elköszönt és hazament, Isha még maradt, és faggatott minket, hogy mit
tudna még segíteni, főzzön-e nekünk. Nehéz volt neki elmagyarázni, hogy
szociálisan már nagyon túl vagyunk telítődve, és vágyunk egy kis magányra. A
lelkére kötöttük, hogy jól vagyunk és kis unszolás után jóéjszakát kívánt és
elment. Huhh, végre… Körül néztünk a házban. Az „előszobánk” a szervezet
„konferenciaterme”, itt csempe van, és a falon a tavalyi programok molinói
lógnak, illetve van egy hatalmas asztal, ami olyan magas, hogy ha leül mellé az
ember, a nyakáig ér a lapja, szóval se irodai munkára, se evésre nem alkalmas. Innen
közvetlenül két betonpadlós szoba nyílik, az egyik plafonján már voltak kampók,
ide fel tudjuk akasztani a szúnyoghálókat, így ide pakoltunk be. Egy kis
átjáróból még két betonpadlós helység volt, az egyik volt a „kamra”, ide
pakoltuk le a kajákat, az átjáróban volt a hűtő, és a másik szoba volt a
konyha, ide került a rezsó. A konyhából nyílt egy kis kert, ugyan azzal a
hullámos fémmel volt körbe kerítve, mint amiből a tető készült, ez volt a
fürdőszobánk, és ezen belül volt egy elkerített rész egy földön guggolós
wc-vel. Kint föld volt, két mangó és egy narancsfa. A házban nem volt semmi,
mindent a betonpadlóra pakoltunk le, ami koszos volt és tele volt halott és élő
bogarakkal, csótányokkal. Állítólag van egy patkány, ami a tetőn keresztül
mászik át a gyümölcsfákhoz csemegézni, de aggodalomra semmi ok, a tető jól le
van zárva, ha nem hagyjuk nyitva az ajtót, nem tud bejönni. A falak foltosak voltak,
mindenféle sárszerű maradványokkal, tele voltak pókhálókkal, halott bogarakkal
és David Attemborough-féle óriáshangyákkal. „3 hónap, haa?” – kérdezte Dilfuza.
Nem tudtuk, hogy lesz ez a hely valaha is élhető, egyelőre arra koncentráltunk,
hogy az éjszakát átvészeljük, majd holnap ráérünk kétségbeesni és gondolkodni.
Csak azokat az eszközöket mosogattuk el, ami mindenképp kellett a vacsorához,
egy serpenyőt, két tányért és villát. Sütöttünk pár virslit, és a serpenyőbe
löttyintettünk egy paradicsomszószos babkonzervet, meg egy kukoricakonzervet,
ez volt az első romantikus vacsoránk, amit a felfújható matracunkon ücsörögve
fogyasztottunk el. Feltettük a szúnyoghálókat és igyekeztünk minél hamarabb
ágyba, vagyis matracra kerülni. Az
ablakot nem mertük kinyitni a rovarok miatt, és ventilátorunk nem volt,
fullasztó meleg volt és a háznak sem volt túl jó szaga. Az izzadságomban
forgolódva próbáltam elaludni, hogy végre vége legyen a napnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése